szo. nov 27th, 2021

Nő és férfi viszonya változhat, de még mindig ugyanazok az erők őrlik fel a párkapcsolatokat

Csaknem ötven év telt el azóta, hogy bemutatták Ingmar Bergman első tévésorozatát, a Jelenetek egy házasságbólt, és az abból készült háromórás filmverziót, amely bejárta a világ mozijait. A műből a párkapcsolati drámák megkerülhetetlen mérföldköve lett, fontos író-rendezők sorára gyakorolt hatást, köztük Woody Allenre, de Richard Linklater kultikus Mielőtt felkel a Nap-trilógiája is elképzelhetetlen lenne Bergman 1973-as klasszikusa nélkül. Különleges státuszát jelzi, hogy a mai napig sem nagyon lehet egy széthulló kapcsolatról úgy filmet készíteni, hogy azt ne egyből a Jelenetek egy házasságból kíméletlen őszinteségéhez mérjék a kritikusok, vagy akár maguk az alkotók. Erre az utóbbi évekből is bőven lehet példát találni: a tavalyi Oscar-gálán díjazott Házassági történetet, vagy a világjárvány idején, magyar operatőrrel forgatott fekete-fehér kamaradráma, a Malcolm és Marie, keleti példának pedig ott van, mondjuk, Andrej Zjagincev Szeretet nélkülje.

Kapcsolódó
A filmekben küzdött meg démonaival – 100 éve született Ingmar Bergman

A filmtörténet egyik legnagyobb alakja egész életében a gyerekkorát próbálta kiheverni. Az állandó alkotással tartotta egyben magát, de filmjeivel nekünk is kíméletlen tükröt tartott.

Ám Bergman minisorozata nemcsak a filmtörténeten hagyott jól látható nyomot, de a svéd társadalmon is. Legalábbis létezik egy elmélet, amely szerint a Jelenetek… bemutatásához köthető, hogy az országban, illetve Európában a 70-es években megugrott a válások száma. Az összefüggés egzakt módon természetesen nem bizonyítható, az mindenestre dokumentált tény, hogy

a sorozat nagyon megmozgatta a svédeket: a lakosság mintegy fele nézte, állandó beszédtéma lett, az újságok hetekig ezzel foglalkoztak, a sorozat nyomán pedig tömegek kezdtek el járni párterápiára és házassági tanácsadásra.

Sokan még magát Bergmant is hívogatni tanácsokért, akinek emiatt – a korban szokatlan módon – töröltetnie kellett a számát a svéd telefonkönyvből. A nézők saját életükre ismertek az elhidegült Johan és Marianne konfliktusaiban, kudarcaiban és apró örömeiben, és hiába tudták, hogy fikciós történetről van szó, a tévétől szokatlan realizmus miatt mégis úgy kezelték, mintha a hétköznapi valóságot legpontosabban feltáró dokumentumfilmet látnának.

Manapság egy sorozat már több okból sem érhetne el ekkora társadalmi hatást, bár A Vezércsel Netflixes sikere állítólag elhozta a sakktáblakészítők aranykorát. A Jelenetek egy házasságbólt újragondoló Hagai Levi mégis mintha egy újabb válási hullám kirobbantásától tartott volna, legalábbis ez a rosszmájú, egyben legkézenfekvőbb magyarázat arra, hogy a HBO-s remake-ben kényszeresen hangsúlyozza:

Itt csak egy sorozatról van szó, ez nem a valóság, kérem szépen!

Az epizódok elején vagy végén ugyanis rendre leleplezi a stábot és a díszleteket, ezzel az önreflektív kerettel egyszerre tompítva a cselekmény dokumentarista élét és a dráma intimitását. Az indokolatlannak tűnő gesztusban egyszerre érhető tetten a dacos vágy, hogy megkülönböztesse magát az ikonikus alapműtől, és az áhítatos főhajtás Bergman előtt – hiszen az amerikai verzió az első pillanattól kezdve egyértelművé teszi, hogy nem közvetlenül az életről, hanem egy emberi produktumról, ráadásul egy nagy mű másolatról van szó.

HBO

Az új sorozat tehát helyenként küszködik azzal, hogy megindokolja létezésének szükségességét, túl azokon az evidens szempontokon, hogy modernizálja a fél évszázados eredetit, a szereplők pedig angolul beszélnek benne, ráadásul ismert hollywoodi színészek, így még több emberhez eljut majd a tanulságos történet. Az viszont nem nagyon lehet kérdés, hogyha már valaki vállalkozott a nyomasztó kihívásra, akkor Hagai Levi volt a tökéletes jelölt. Az izraeli filmes ugyanis az egyik legmegbízhatóbb név a „két ember ül egy szobában, és beszélget az érzelmeiről”-típusú kamaradrámák terén: ő hozta létre a nálunk is sikerrel futó Terápia izraeli eredetijét, a BeTipult, és annak amerikai változatát is, de az egy széteső házasságot több nézőpontból bemutató A viszonynak is társalkotója volt.

Bergman és a Jelenetek… természetesen neki is régi példaképe, és magától nem is jutott volna eszébe hozzányúlni, ha a legendás svéd rendező fia, Daniel Bergman nem veti fel neki nyolc éve, hogy kellene csinálnia egy remake-et a sorozatból. Daniel érthető okokból azt szerette volna, hogy most a gyerek szemszögéből mutassák be a válási történetet, ám végül mégsem ez lett a koncepció, hanem egy hagyományosabb remake született. A középpontban tehát ezúttal is a szülők – Jonathan és Mira – érzései állnak, a dráma íve pedig nagyjából híven követi a svéd eredetit.

Levi azért eszközölt néhány lényegi és izgalmas változtatást, például a férfi főhős ortodox zsidó családi hátteret kapott, és bejött egy izraeli szerelmi szál is. Ezzel nemcsak személyesebbé teszi az alapanyagot, de tovább tudja árnyalni, milyen komplex lehet a megtagadott kulturális gyökereinkhez és a gyerekkorunkhoz fűződő viszonyunk, és ez miként fejti ki hatását észrevétlenül a kapcsolatainkban. Ám a legfontosabb változtatás, hogy Levi felcseréli a férfi-női szerepeket: ezúttal a tech bizniszben dolgozó Mira a kenyérkereső, és ő az, aki ki akar lépni a kapcsolatból, míg Jonathan a „kitartott” entellektüel, aki otthon marad a gyerekkel, és eleve konfliktuskerülőbb alkat feleségénél. Ez a felállás ötven éve még aligha lett volna elképzelhető, még az ilyen téren haladó gondolkodású Svédországban sem.

A közgondolkodásban és családmodellben beköszönt változásokat jelzi is, hogy a sorozatot indító interjút már nem egy újságíró készíti a házaspárral, hanem egy gender studies-szakos kutató, aki „a fejlődő nemi normák monogám házasságokra gyakorolt hatásából” írja a doktoriját. A szerepcsere kissé kiegyenlítettebbé teszi az erőviszonyokat, így még nyitottabbá válik kérdés, hogy éppen ki függ jobban a másiktól. Mert a sorozat fő erőssége épp az, hogy a maga dinamizmusában képes bemutatni azt a kölcsönös függésből, hiányokból, önámításból, félelmekből, frusztrációkból, pszichológiai játszmákból, társadalmi normákból meg persze vágyakból és őszinte, elkötelezett szeretetből felépülő konstrukciót, amit a hétköznapokban házasságnak hívunk. Az időben nagyokat ugráló elbeszélői szerkezet tökéletesen érzékelteti, hogy egy adott ponton lehet, hogy épp valaki undokabb vagy szimpatikusabb, de folyamatában nézve itt nincs rossz és jó, csak két esendő ember, akik próbálják megérteni, mi történik velük, és szembenézni azokkal az erőkkel, amik rángatják őket erre-arra.

Valahogy megszerettem ezt a két embert, míg velük foglalkoztam. Eléggé ellentmondásosak lettek, néha félénkek, gyerekesek, néha egészen felnőttek. Rengeteg butaságot összebeszélnek, néha meg valami okosat mondanak. Félénkek, vidámak, önzők, buták, kedvesek, okosak, önfeláldozók, ragaszkodók, mérgesek, szelídek, szentimentálisak, kiállhatatlanok és szeretetre méltók. Egyszerre

– mondta Bergman annak idején a saját karaktereiről, és nem kis teljesítmény, hogy ezt a mélyen emberi kuszaságot Levinek is sikerült hitelesen ábrázolnia. Jonathan és Mira felé akkor is tudunk empátiával fordulni, amikor épp hatalmas hülyeséget mondanak, vagy követnek el, a végén pedig nem az lesz a benyomásunk, hogy két elhidegült ember marja egymást órákon/éveken át, hanem, hogy olykor milyen pokoli nehéz, bonyolult és ellentmondásos kihívás megélni az egymás iránt érzett szeretetet.

Az empátiát persze az az önös szempont is motiválja, hogy gyakran magunkra ismerhetünk tévedéseikben, küzdelmeikben és következetlenségeikben. Innen nézve némi értelmet nyerhet az epizódok önreflektív kerete is, hiszen egy újabb szinten demonstrálja ugyanazt, amit az egész történet is: hogy milyen könnyen helyezkedünk bele a folyton változó szerepeinkbe. Akárcsak a szerelemben, a képernyő előtt ülve is hinni akarunk, így pillanatok alatt felejtjük el, hogy az epizód elején megmutatták nekünk: díszletekről és színészekről van szó, és az intim jelenetek valójában kamerák kereszttüzében játszódnak.

HBO

Mindez nemcsak Levi írói-rendezői-produceri bravúrját dicséri, de a színészi alakításokat is. Mert a Jelenetek egy házasságból egyfelől jutalomjáték, másfelől hatalmas színészi kihívás, ugyanis – néhány impozáns kompozíciót és kameramozgást leszámítva – nincs nagyon semmi, ami elterelné a figyelmet a két főszereplőről. Az arc legapróbb rezdülésének, egy tétova mozdulatnak, vagy egy merengő tekintetnek ugyanakkora jelentősége van, mint maguknak a dialógusoknak. Oscar Isaac és Jessica Chastain pedig maximálisan él is a lehetősséggel. A köztük meglévő kémiát látva szinte meglepő, hogy Chastain csak az utolsó pillanatban ugrott be az eredetileg tervezett Michelle Williams helyére.

Pedig egy ilyen projektnél láthatóan jól jön a két színész előélete. Isaac és Chastain ugyanis az egyetem óta barátok, és alakítottak már nagyon meggyőzően civakodó házaspárt a vásznon az Egy durva év című melankolikus gengszterfilmben. A Jelenetek…-ben tökéletesen mozognak együtt, mindketten tudnak törékenyek és karizmatikusak, higgadtak és dühöngők lenni, ahogy éppen az adott helyzet megkívánja tőlük. Az egész tényleg olyan, mint egy színészi mesterkurzus, ahol öt jelenetben végigskálázhatják az emberi érzelmek teljes tárházát. Az ő elementáris alakításuk még a sorozat egy-két mesterkéltebb, elidegenítő megoldását is tudja feledtetni.

Hiába tehát a felfokozott elvárások, a 2021-es remake nem vall szégyent az eredetivel szemben.

Minden epizódban akadnak fájdalmas, szép, katartikus pillanatok, és ad bőven gondolkodnivalót a nézőnek a saját életével kapcsolatban. Még akkor is, ha nem tépjük fel egyből a telefonkönyvet, hogy Hagai Levitől követeljünk párkapcsolati tanácsokat.

Jelenetek egy házasságból (Scenes from a Marriage), 2021, 5 epizód, HBO Go, 24.hu értékelés: 8,5/10

The post Nő és férfi viszonya változhat, de még mindig ugyanazok az erők őrlik fel a párkapcsolatokat first appeared on 24.hu.

Vélemény, hozzászólás?


Your ads here. Click here


MÉDIAAJÁNLAT - BANNERHIRDETÉS