Internet böngészője nem ajánlott környezet, kérjük, telepítse a Google Chrome webböngészőt! .. Letöltés Most!
ked. nov 24th, 2020
Your ads here .. click here!

Csillag Péter: Ha a futballpálya él, akkor jó eséllyel a falu is élni fog

„Olyanokat mond ez az edző, hogy ha lenyelné a kutya, menten felfordulna tőle.” Ez a kedvenc mondásai között van?

Szeretem, ebben ott van a falusi futball sajátos humora. Mutatkozik benne valami csípősség, az öltözői hangulatot, szellemiséget tükröző él, ugyanakkor kiérezni a falusi ember szabad, üde és friss észjárását is. Jó hallgatni meccs közben a beszólásokat, bekiabálásokat, még akkor is, ha sokszor durvák, már-már zavaróan sértők. Amikor a falusi futballpályákat jártam, módszeresen gyűjtöttem a szellemes megjegyzéseket, azokra épült a Hátsó füves cikksorozatot kísérő, Pályaszéli költészet című rovat. A költészet kifejezés itt tényleg nem túlzó, a pálya menti vaskorlátnak támaszkodók fantáziája néha csodálatos magasságokban szárnyal. „Lyukat rúgott, de akkorát, hogy kék-zöld lett utána a levegő!” Szép metafora, nem? Sok ilyet hallani, egy székelyföldi pálya mellett például a következő párbeszédfoszlányt csíptem el: „Hallám, milyen az új fiú?” „Ügyesnek ügyes, csak a gondolkodásnál nincs szerencséje.”

A válogatott lírából idéz is sokat a Hátsó füves című kötetben, de volt is bőven alapanyag, majd’ százötven településen fordultak meg futballt keresni. Mi hajtotta, mit keresett a falusi pályákon?

Bárhol is jártam a világban a futballnak köszönhetően, a dél-afrikai külvárosoktól a calais-i menekülttáboron át a riói favelákig, mindig az emberi történeteket, a mindennapi valóságot kerestem. És azt vettem észre, ennek a futballvalóságnak egy része idehaza nincsen szem előtt, noha éppen ez az, amelynek az emberi szintje igazán izgalmas. Azt a hatalmas hátországot szerettem volna bemutatni, amely általában csak szélsőséges esetek nyomán, például derekas bíróveréssel tud bekerülni a hírekbe. A maga teljességében akartam megismerni és elmondani a benne élők, a futballisták, az edzők, a szurkolók, a hozzátartozók, a szertárosok gondolkodását, mindennapjait, világát, nehézségeit, örömeit, humorát. Nézőpontot kellett váltani, hiszen a háttér akkor rajzolódik ki a maga gazdagságában, ha nem a hagyományos sportközpontú megközelítéssel viszonyulunk ehhez a világhoz. Amikor az eldugott pályákat jártam, engem elsősorban nem az eredmény érdekelt. Ezt olykor még a helyiek is nehezen fogadták el, mert szívesen meséltek a falu aranycsapatairól, a rangadókon aratott nagy győzelmekről.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Azt írja a kötetben, hogy a pálya szakrális tér, a falu tükre. Ezeknek a meccseknek a kinagyításával, az égbe emelésével akarta megerősíteni, hogy a településeken tényleg a futball mutatja leginkább a hagyományt, a közösséget, a vallást, az identitást?

Volt ebben szándékolt aránytalanság. Az Alsószölnök–Gasztony meccsről úgy írtam, mintha világbajnoki döntőről tudósítanék. Ez a terjedelemre is igaz volt, hiszen akadt olyan BL-döntő, amelyről a helyszíni tudósításom feleannyit tett ki az újságban, mint az alsószölnöki riportom. A néha abszurdnak tűnő nagyítás lehetőséget adott arra, hogy a futballon keresztül beszéljünk társadalomról, történelemről, kultúráról, helyi viszonyokról. Ez azért lehetséges, mert a sportág népszerűsége, társadalmi beágyazottsága, az emberek életében játszott szerepe bizonyos értelemben egyedülálló. Elindulhattam volna országot járni úgy, hogy a krikettről társalogva próbálom megismerni az embereket, csak akkor valószínűleg az első faluban zátonyra fut az akcióm.

Valóban különleges eseteket sorakoztat: a Kehidakustány–Zalacsány meccs előtt a pálya közepén, megterített asztalnál fogyasztotta el reggelijét polgármester és klubelnök a rivális falvak képviseletében, jelképesen elásva a csatabárdot a szomszédos települések harcában, máshol meg akkora örömet okozott a győzelem, hogy éjszaka az alul és a felül félmeztelenek csaptak össze a kivilágított pályán. Az ilyen esetek miatt tartja egyedinek a focit?

Például. És az efféle történeteket hosszan lehet sorolni, hiszen az amatőr futballisták sokszor személyes életük legfontosabb pillanatait is a pályára viszik. Lengyeltótiban a kezdőkörben kérte meg barátnője kezét az egyik játékos. Úgy érezte, a futballmeccs szent esemény, ünnepi keretet ad magánélete kulcspillanatának. Ugyanakkor érdemes különbséget tenni futball és futball között. Örkény István ragadta meg a lényeges eltérést, amikor azt mondta, létezik a kis sport, amely intim, meghitt, személyes – nagyjából ez azonosítható a falusi futballvilággal és általában az amatőr labdarúgással. Ezzel szemben van a nagy sport, amely sok esetben inkább tömegeket célzó szórakoztatóipari esemény. Másfajta energiákat, ösztönöket, társadalmi reflexeket előhívó jelenség, amelyre már rakódnak újabb rétegek, erősebben érzékelhetők a sportpolitikai, sportgazdasági, tömeglélektani dimenziók. A nagy futballal kapcsolatban nincsenek romantikus képzeteim, nagyobb távolságtartással, inkább a józan megfigyelő szemszögéből követem.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Ez a romantikus kis sport azonban válságban is van, hiszen a kötetben írja, Borsodban kevesebb, mint feleannyi csapat van, mint 1999-ben, Baranyában ugyanebben az időszakban 106-ról 71-re csökkent a megyei csapatok száma. Úgy, hogy az elmúlt évtizedben soha nem látott állami támogatás segíti a futballt. Általános társadalmi problémáink a csökkenés okai vagy egyszerűen ez az elmúlás a világ rendje?

Miután megjelent a Hátsó füves, felhívtam a benne szereplő csapatok vezetőit a publikálás hírével, és mellbevágó volt hallani, hogy egyik-másik helyen, ahol nemrég még működő futballéletről írtam riportot, mára megszűnt a klub. Néhány éve még játszottak azokon a pályákon, amelyek most gazzal felvert, elárvult dzsindzsások. Nem tudhatjuk, hogy az MLSZ intézkedései, illetve a központi támogatások mennyire fékezik a folyamatot, esetleg megfordíthatják-e hosszú távon, hiszen arról sem lehetnek ismereteink, az erős védőhálók nélkül mi lenne a helyzet. De attól tartok, ami történik, az sportpolitikai eszközökkel csupán korlátozottan kezelhető változás, sokkal inkább általános társadalmi jelenség, a vidéki világ átalakulása. Országszerte tapasztalni, hogy a kis települések lélekszáma csökken, a fiatalok közül sokan nagyvárosokban vagy külföldön keresnek munkát, a felsőfokú tanulmányok is elszólítják őket. Mindebben a leginkább érintett a 18 és 35 év közötti mobilis lakosság, azaz éppen azok, akik futballoznának. Ilyen körülmények között

elképesztő akarat kell a csapatok megtartásához, ami még inkább felértékeli a helyi futballszentek áldozatát. Ők mindennek ellenére sem adják fel, minden héten megszervezik a csapatot, füvet nyírnak, vonalaznak, energiát, pénzt, időt nem kímélnek, hogy életben tartsák a helyi futballt.

Az utazásokról írt riportokban mindig igyekeztem a kulcsembereknek az elhivatottságát, kitartását hangsúlyozni. Ott van például Egerszóláton Horváth Laci bácsi, az idős galambász, aki immár több mint negyven éve nem hagyott ki szóláti meccset – kivéve azt az egyet, amelyre nem tudott megszökni a kórházból –, és akiről a barátai már nem hivatalosan el is nevezték a helyi sporttelepet, miután a saját kezével építette az öltözőt, a lelátót, nyírja a füvet, lankadatlanul gondozza a terepet.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Az íráskor igyekeztek felvenni a versenyt romantikában e szent őrültekkel, hiszen a fotós kollégájával körbebiciklizte az országot. Miért?

Ez a sorozat 2015-től 2019-ig futott a Nemzeti Sportban, az egyik évben Mirkó István fotóriporterrel valóban biciklivel jártuk körbe az országot. A legnyugatibb településről, Felsőszölnöktől indultunk, a legkeletibb faluig, Garbolcig tekertünk, nagy kanyarokkal több mint kétezer-egyszáz kilométert tettünk meg. Két hétig úton voltunk, aztán két hétig Budapesten dolgoztuk fel az összegyűjtött anyagot, majd újabb kéthetes etap következett, mindig az előző végállomásról indulva. A lassú és folyamatos utazás lehetővé tette, hogy mesélhessünk képpel és szöveggel a tájról, a megérkezés élményéről, a biciklizés kalandjairól, nehézségeiről, így válhatott klasszikus országjárássá a túránk. Az elmondottak fényében talán nem meglepetés, hogy nagy hatással volt rám Rockenbauer Pál Másfélmillió lépés Magyarországon című filmsorozata, amelyet – 1983-as születésűként – eredetileg nem láthattam, ám néhány éve riportot kellett írnom a készítőkről, és egy lendülettel végignéztem a teljes barangolást. Utóbb meghívtak a film résztvevői zártkörű túrájukra Rockenbauer zengővárkonyi sírjához, akkor már tudtam, hogy valahogyan szeretnék ötletet meríteni a Másfélmillióból, kapcsolódni ehhez a hagyományhoz. Kattogott az agyam, hogyan lehetne ezt futballterületen megidézni, ebből született a biciklis változat. De említhetném Moldova György szociográfiáit, így a Tisztelet Komlónak című riportkönyvét is, amely a bányászok életét, nehézségeit, lakhatási körülményeit mutatja be. Ennek a módszere, a szemlélete hatott rám ösztönzőleg a Hátsó füves tervezése során:

végül is nem kell megváltani a világot, csak időt szánni az emberekre és kellő tisztelettel, odafigyeléssel beszélgetni velük, belehelyezkedni a világukba.

A sok beszélgetésből sokat lehet írni, ám e könyvben végül kevesebb lett a szöveg, ami az újságírók között nem feltétlenül jellemző önkorlátozást sejtet. Miért döntött úgy, a képeknek kell inkább beszélniük?

Láttam, hogy csodálatos, nagyon gazdag, sokoldalú, fontos társadalmi üzeneteket hordozó fotóanyag gyűlt össze, tíz nagyszerű fotós képei kerültek a könyvbe (Az említett Mirkó István mellett Balogh László, Földi Imre, Korponai Tamás, Móricz-Sabján Simon, Reviczky Zsolt, Szabó Miklós, Török Attila, Tumbász Hédi és Veres Viktor munkái – a szerk.) Eleinte szövegközpontú könyvben gondolkodtam, de arra jutottam, ezeknek a korunk Magyarországát, a vidéki társadalmat elbeszélő fotóknak az értékét kell valahogy megmenteni. Meglehet, ez az utolsó pillanatfelvétel arról a falusi futballról, amely még őrzi hagyományait, mentes a modern élet káros hatásaitól, amelyben még megvan a hamisítatlan, földszagú romantika. Ez a futballvilág ugyanis eltűnőben van, átalakul. Valahol törvényszerű, a változás a fejlődés útja, módosulnak a szórakozási formák, falusi közegben is elvész a futball kizárólagossága, a társadalmi kötődésekkel együtt a földrajzi gyökerek is lazulnak.

Szabó Dezső nem feltétlenül értene egyet önnel a rajongásban. Azt írta: „Ez a sportőrület, ez a veszett testkultusz: tatárjárás a kultúra ellen.”

Fontos hangsúlyozni, hogy ő ezt a versenysportra, az örkényi értelemben vett nagy sportra értette. Az idézet az 1936-os olimpia után írt kemény, kritikus esszéjéből, Az Olympiász tanulságai című írásából származik. Úgy gondolta, a sport értékelésében súlyos aránytalanságok vannak, a kulturális teljesítményeket nem becsülik úgy, mint a sporteredményeket, noha szerinte Az elsodort falu is ér annyit, mint Csik Ferenc berlini győzelme. A példát azért hozta fel, mert Hóman Bálint kultuszminiszter kisegítette egyszer az úszóbajnokot a medencéből, őt viszont szerinte nem támogatta eléggé.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Az idézetről hosszabban ír egy másik olyan könyvében, ami nem a pályán történtekkel foglalkozik. Adott már ki könyvet a magyar írók futballal ápolt viszonyáról, miként futball és történelem, azaz leginkább politikusok kapcsolatáról is. Mintha tényleg a gólok, a cselek érdekelnék a legkevésbé az egészből.

Vallom, hogy focizni a legjobb dolog a világon, hétéves korom óta versenyszerűen futballozom, egy ideje a BAK öregfiúkcsapatának középpályásaként. De a munkáimban tényleg a futball háttere, társadalmi, kulturális, történelmi, politikai vonatkozásai állnak a fókuszban.

És az ilyen politikai vonatkozásoknak is megjelennek a romantikus szálai. Felidézi, hogy az erdélyi magyarok hogyan nézték a válogatott meccseket a Ceausescu-diktatúra idején.

Péter László szociológus, kolozsvári egyetemi tanár kutatta mélységében a témát, amelyet a segítségével és eredményeit kiegészítve mutattam be a Kapufák és kényszerítők utolsó fejezetében. A román állami tévé 1970 és 1990 között – az 1984-es Eb kivételével – nem közvetített nagy futballtornát, így aki meccset akart nézni, annak külföldi adót kellett befognia.

Az erdélyi magyarok, hogy nézhessék a magyar válogatottat, szintén nagy csoportokban mentek a hegytetőkre, ahol házilag barkácsolt antennáik segítségével láthatták a külföldi adást. Létrejött egy alternatív nyilvánosság, különleges világ, a szabadság a hegyen. A kemény diktatúra idején, amikor az élet minden területén elnyomva, identitásukban korlátozva éltek, létezett ott fent ez a különleges terület, amely segített lent, a völgyben hagyni a nehézségeket.

A Daciákkal felkapaszkodtak a sáros utakon, előkerültek a pálinkák, és ahogy nézték a meccset, úgy lettek egyre bátrabbak, mesélték a Ceausescu-vicceket, énekelték a magyar, a székely himnuszt. Igaz, a besúgók is ott voltak köztük, tudunk olyanról, aki utóbb börtönbe került himnuszéneklés miatt. A jelenségről az a gondolat jut eszembe – a nyolcvanas évekbeli Románia erdélyi viszonyaira vonatkoztatva –, amelyet Márai Sándor egy 1928-as riportjában fogalmazott meg a futball erejéről és az azt kísérő tömegzsivajról:

Egy délután szabadság, egy ordításnyi szabadság. Ebben a tikkadt, fáradt, elkínzott magyar életben, ahol mindenki nyaka körül érzi a selyemzsinórt…

A falusi futball kapcsán az elmúlásról beszélt, de a Hátsó füves bevezetője úgy zárul, a pálya élni fog. Élni fog?

Ez a lezárás leginkább egy vágynak a megfogalmazása. Az erdélyi Kalotaszeg Kupát megszervező Czondi Árpád nyugalmazott magyartanár visszaemlékezéseiből idéztem. Arról írt, hogy a régi szép világ, amelyben felnőtt, amiért rajongott fiatalként, elmúlik, de a pálya él, a pálya élni fog. A tapasztalataim alapján bizonytalanságot érzek, ha ezt mondom, de szurkolok, hogy a remény, a jóslat mégis érvényt nyerjen. Mert falusi közegben a pálya, a csapat a helyi közösségek megtartó ereje. Így ha a pálya, a csapat él, akkor jó eséllyel a falu is élni fog.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Your ads here. Click here

Your ads here .. click here!

MÉDIAAJÁNLAT - BANNERHIRDETÉS