Internet böngészője nem ajánlott környezet, kérjük, telepítse a Google Chrome webböngészőt! .. Letöltés Most!
ked. dec 1st, 2020
Your ads here .. click here!

Így ihlette meg Hollywoodot a Trump-korszak atmoszférája

Köztudomású, hogy Donald Trump nem ingatlanmágnásként, hanem a szórakoztatóiparban tett szert igazán komoly hírnévre. Saját műsora volt a tévében, innen nézve nem is olyan meglepő, hogy átnyergelt a politikára: a pénze megvolt hozzá, az elnökválasztási kampány, sőt az elnöki hivatal pedig végső soron nem más, mint egy újabb valóságshow, amelynek ő lehet a főszereplője.

Trump tehát már évtizedekkel politikai karrierje előtt meghitt kapcsolatot ápolt a szórakoztatóiparral, azon belül is Hollywooddal. Nemcsak arról van szó, hogy Bob Gale, a Vissza a jövőbe írója róla mintázta Biff Tannen karakterét a trilógia második részében – a Tannen-kaszinóközpont is nyilvánvalóan a New York-i Trump-tornyot mintázza –, hanem arról is, hogy maga Trump is kereste a lehetőséget, hogy feltűnjön egy-egy filmben. Itt például a Reszkessetek betörők 2-ben igazítja útba Kevint:

Ennek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy Hollywood akkor sem tartotta érinthetetlennek Donald Trumpot, amikor az – valósággal sokkolva a hagyományosan inkább a demokratákhoz húzó szórakoztatóipari szereplők jelentős részét – megnyerte a 2016-os elnökválasztást. Trump figurája, stílusa az elnökválasztási kampánytól kezdve elmaradhatatlan részét képezte különféle szkeccsműsoroknak és napi aktualitásokra reagáló sorozatoknak, ami természetes. Az sokkal inkább figyelemre méltó, hogy a Trump-elnökség alatt kialakult amerikai közhangulat is hamar beszivárgott a filmekbe.

Listánkban tehát nem a Trump-paródiákról és Borat-típusú szatírákról lesz szó, hanem azokról a filmekről, amelyek az utóbbi évek amerikai közérzetéről, társadalmi állapotáról állítanak valamit. Arról az atmoszféráról, amely Donald Trump elnöksége alatt alakult ki Amerikában.

Mi

Ti meg kik vagytok?

Amerikaiak vagyunk.

Így hangzik Jordan Peele második filmjének legemlékezetesebb párbeszéde, amelyben a nyaralni érkező középosztálybeli család tagjai faggatják az éjszaka rájuk törő másik családot. A két család tagjai pontosan ugyanúgy néznek ki, csak éppen egy világ választja el őket egymástól: hőseink a felszínen élnek, támadóik pedig földalatti alagutakban várták, hogy végre eljöjjön az ő idejük – és most eljött.

Peele nyilvánvalóan a társadalmi allegóriaként nézhető horrorfilmek nemes hagyományára épít, ezáltal olyan filmeket tekint mintának, mint A testrablók támadása vagy Az élőhalottak éjszakája. Legsajátabb témája egyelőre a fekete test- és identitástapasztalat az új Amerikában, de ez inkább első filmjének, a Tűnj el!-nek volt központi kérdése. A Mi inkább abból a hidegrázós élményből indul ki, hogy létezik egy párhuzamos világ, amelynek lakói szinte mindenben hasonlítanak ránk – ők is amerikaiak, ugye –, csak éppen gyökeresen másként élik meg a mindennapi valóságot, évtizedes sérelmeket dédelgetnek, és ugrásra készen várják, hogy változzon a politikai széljárás. Az Egyesült Államok végletes megosztottságáról, amelyről az idei elnökválasztás is árulkodik, nemcsak Peele készített filmet, de talán az ő filmjében a leglátványosabb, hogyan vált ketté az amerikai társadalom.

Forrás: UIP-Duna Film

A megtisztulás éjszakája: Választási év

A Purge-horrorsorozat némiképp váratlanul a Trump-elnökség egyértelmű mozgóképes kommentárjává vált. Az első rész – amelyben még Ethan Hawke volt a főszereplő, és Magyarországon is bemutatták – 2013-ban készült, a szokás szerint egyre olcsóbb és egyre gátlástalanabb folytatások viszont már nagyrészt 2016 után készültek, és azóta fejezik ki igazán a korszellemet.

A sorozat koncepciója szerint a társadalmi frusztrációk enyhítésére Amerikában minden évben kijelölnek egy éjszakát, amikor semmilyen bűncselekménynek nincsen jogi következménye. Aki ez alatt a 12 óra alatt rabol és gyilkol, büntetlenül megteheti, másnaptól viszont visszaáll a rend. A disztópikus alaphelyzetet a harmadik, Választási év alcímű epizód kapcsolja össze nyíltan a politikával, a történet hősnője ugyanis az az elnökjelölt lesz, aki a Megtisztulás-éjszaka eltörlésével kampányol – és nem meglepő módon ezen a bizonyos éjjelen nagy erőkkel fognak az életére törni.

Amikor Trump az idei kampányban arra kérte a Proud Boys nevű szélsőjobboldali, paramilitáris szervezetet, hogy „álljanak le, de álljanak készenlétben”, néhány újságírónak nem véletlenül jutott eszébe már megint a Purge-sorozat és az államilag támogatott erőszak. A Black Lives Matter-tüntetőket fegyverrel váró fehér házaspár világhírű képe, vagy a pennsylvaniai szavazatszámlálók ellenőrzésére harci járművekkel és automata gépkarabélyokkal érkező állampolgárokról szóló hírek ugyancsak azt mutatják, hogy a Purge – legyen bármennyire hatásvadász produkció – nagyon is érzékenyen reagál az amerikai mindennapokra.

Fotó: Collection Christophel © Blumhouse Productions / Platinum dunes / Universal Pictures / Why not productions

Joker

Utoljára a hetvenes években készültek nagy számban nyíltan politikus és rendszerkritikus filmek Hollywoodban – a Hollywoodi Reneszánsz időszakáról ebben a cikkünkben írtunk. Nem tűnik véletlennek, hogy Todd Phillips rendező éppen ehhez a korszakhoz és egyik leghíresebb darabjához, a Taxisofőrhöz fordult inspirációért, mikor elkészítette kritikus hevületű anti-szuperhősfilmjét.

A Jokerben egy narcisztikus személyiségzavarban és néhány még súlyosabb mentális betegségben szenvedő, a szórakoztatóiparban érvényesülni próbáló, erőszakos dühkitöréseivel a környezetére folyton a frászt hozó férfi lesz a rendszerrel elégedetlen választópolgárok hőse. Ismerős? Phillips az interjúiban sem igyekezett leplezni, hogy az ő Joker-változatát részben Donald Trump ihlette, de ez a filmből is elég világosan kiderül. Ha van baja a Jokernek, az éppen ez a nyílt utalgatás, ez a fontoskodó közéleti iránymutatás.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a film ne lenne nagyon hatásos, köszönhetően elsősorban Joaquin Phoenix alakításának. És hogy mindenki tudta, miről is akar szólni a Joker, arra nem is kell jobb bizonyíték, mint a velencei filmfesztivál fődíja, amelyet először ítéltek oda szuperhősfilmnek – és nyilván nem a Batman-történet újszerű megközelítése miatt.

Jokert mi teremtettük, és nagyon-nagyon szégyellhetjük magunkat

A Joker nem szuperhősfilm, hanem „rohad a világ”-film, annak viszont elég hatásos. Kritika.

Csuklyások – BlacKkKlansman

Az utóbbi években voltak olyan hollywoodi rendezők, akik megkísérelték komolyan venni a Trump-szavazókat, és komolyan, érzékenyen közelíteni az életükhöz és problémáikhoz. Spike Lee nem tartozik közéjük. A Csuklyások hajmeresztő, de valós történet a Ku-Klux-Klan egyik coloradói sejtjébe a hetvenes években beépülő fekete rendőrről, Lee-nek pedig kiváló lehetőség arra, hogy hülyére vegye a rasszista, vidéki bunkókat, akik ostobaságukban testvérüknek hiszik a telefon másik végén hallható fekete zsarut (további vicc, hogy az élőben megjelenő rendőrkolléga pedig zsidó).

Hogy ez a történet miért a Trump-féle idiotizmus allegóriája? Nos, egyrészt a végefőcím előtt látható montázs miatt, amely nyíltan összekapcsolja a KKK-féle, számos helyen sokáig megtűrt rasszizmust az utóbbi évek terrorcselekményeivel, főként a charlestoni gyilkosságokkal. Másrészt pedig azért, mert a filmben megismert klánvezér, David Duke gesztusaiban, pojácaságában Trumpra emlékeztet, legalábbis Lee nyilvánvalóan ilyen alakítást kért a Duke-ot játszó Topher Grace-től. Slusszpoén: a film végére bevágott, 2017-es fajvédőpikniken a valódi David Duke is a felszólalók között volt.

Forrás: UIP-Duna Film

Három óriásplakát Ebbing határában

Spike Lee-nél sokkal visszafogottabb és érzékenyebb megközelítést választott Martin McDonagh, aki kívülállóként talán alkalmasabb is rá, hogy hiteles képet nyújtson arról a középnyugati, szegényebb Amerikáról, ahova a nagyvárosi demokrata szavazók legfeljebb hétvégi kirándulásra mennek el, évente egyszer. McDonagh ráadásul ír származású, így a mély társadalmi megosztottság sem ismeretlen a számára. A Három óriásplakát…-ban viszont mindez csak a háttér, a történet középpontjában ugyanis egy anya gyásza áll, és az a folyamat, ahogy hőseink eljutnak a megbocsátásig.

A Három óriásplakát… egyáltalán nem politikai film, viszont csak olyan szereplőket mozgat, akik mintha a Trump-szavazók katalógusából léptek volna elő: a rasszista és homofób közrendőrt, a rendpárti seriffet, a fegyverhívő, középkorú fehér nőt. Nos, róluk fokozatosan kiderül, hogy egyikük sem karikatúra, még Sam Rockwell zsarufigurája sem, pedig ő nagyon sokáig annak tűnik. Ehelyett igazi emberek, a lehető legegyetemesebb, voltaképpen egzisztenciális tétekkel bíró problémákkal. 2018-ban azt írtuk, McDonagh rendezése nem csak hosszú címe miatt az év egyik legjobb filmje, és ma sem gondoljuk másként.

Nem csak a címe miatt ez az év egyik legjobb filmje

Az Erőszakik rendezője most nem szatírát csinált, hanem komolyan vette az amerikai kisembereket.

A Pentagon titkai

Steven Spielbergről, a legtekintélyesebb amerikai rendezőről érdemes tudni, hogy évekre előre be van táblázva, és bár folyamatosan dolgozik, szoros időbeosztása miatt gyakran előfordul, hogy mégsem jön össze egy-egy film, amit az ő rendezésével már bejelentettek. Ehhez képest A Pentagon titkai szűk egy évvel azután már kész is volt, hogy Amy Pascal producer megvásárolta a forgatókönyvet. Spielbergnek nagyon fontos volt, hogy minél hamarabb tető alá hozza a filmet. „Ez a sztori nem várhat három-négy évet, úgy éreztem, ma kell elmesélnünk” – nyilatkozta egy közönségtalálkozón a 2017. őszi bemutató után.

Érthető, hogy miért gondolta így. A Pentagon titkai azokról az emberekről szól, akik az utóbbi években a legtöbbet küzdöttek a Twitteren kommunikáló és rendszeresen mellébeszélő Trump elnökkel, valamint a fő sodratú médiát rutinosan hírhamisítónak nevező stábjával, vagyis az újságírókról. Spielbergtől finoman szólva sem áll távol, hogy társadalmi célú filmeposzokkal formálja a nemzeti identitást és emlékezetet – a Lincolnt rossznyelvek szerint kifejezetten gimnáziumi vetítésekre szánta –, és A Pentagon titkai tökéletesen illik a Bíborszínnel megkezdett sorba.

Azzal együtt is, hogy a történet nem ma játszódik, hanem a hetvenes évek elején, amikor a Washington Post birtokába került a vietnami háború valódi állásáról beszámoló minisztériumi jelentés, ők pedig úgy döntenek, nyilvánosságra hozzák, hiába számíthatnak politikai és jogi következményekre. Újságírók a politikusok ellen? Nem kérdés, kinek van igaza, ha a főszerkesztőt Tom Hanks játssza. A Pentagon titkai kissé avíttas és didaktikus film, de attól még szórakoztató és jó nézni, mint minden Spielberg-filmet.

Forrás: Freeman Film

Botrány

Ciklusa végére szinte meg is feledkeztünk arról, hogy Donald Trump ellen több szexuális zaklatási vádat is felhoztak. A 2016-os kampányban nyilvánosságra került egy beszélgetés, amelyben a pinamarkolásról beszél, mint hatékony csábítási trükkről, és az elnök zsigeri szexizmusáról időről időre meggyőződhettünk a következő négy évben is. Ráadásul pontosan arról az időszakról beszélünk, amikor a szexuális és hatalmi visszaélés különböző formái sokkal nagyobb nyilvánosságot kaptak, mint valaha, és Harvey Weinstein producer ügyei nyomán rengeteg híres és kevésbé híres emberről derült ki, hogy zaklató.

A #metoo-történetek hullámában ért véget Roger Ailesnek, a republikánusokhoz húzó Fox tévécsatorna hírigazgatójának a karrierje is, akiről ugyancsak kiderült, hogy rendszeresen zaklatta fiatal női beosztottjait. A Fox-birodalom és személyesen Ailes ezer szállal kötődött Trumphoz, akinek a 2016-os kampányban szajkózott nőgyűlölő otrombaságai a Botrányban is előkerülnek, noha ez a film sem Trumpról szól, hanem arról, a csatorna három műsorvezetője hogyan működik együtt Ailes leleplezésében.

De ne gondoljuk, hogy Jay Roach rendező kizárólag Ailes ügyeiről forgatott. A Botrány tárgya sokkal inkább a hatalmi visszaélés rendszerszintű problémája, a mérgező munkahelyi miliőtől a férfiaknak lejtő pályán át a szexista társadalmi berögzülésekig. Arról a nőellenes kultúráról van szó, amelynek lebontásában Donald Trump egyáltalán nem segédkezett, sőt, megnyilvánulásaival rendszeresen a Botrányban is bemutatott szisztéma fenntartásához járult hozzá.

Forrás: Freeman Film

Gyilkos nemzedék

Na, és hogyan reagálnak ennek az alapvetően paternalista és szexista társadalmi rendszernek az eddigi haszonélvezői – főleg, de nem csak férfiak –, ha megérzik, hogy új szelek fújnak, és felbolydulnak az addigi hatalmi viszonyok? Sam Levinson rendező logikusan mutatja be, hogy először felháborodnak, végül pedig a nyílt színi lincseléstől sem riadnak vissza. A Gyilkos nemzedéket sajnos nem mutatták be moziban Magyarországon, pedig az utóbbi évek bátor és zabolátlan, kirobbanó energiákkal teli független filmje – nem mellesleg Rév Marcell fényképezte.

Egyébként A salemi boszorkányok kortárs közegbe helyezett adaptációjáról van szó, amelyben azután szabadulnak el az indulatok, hogy hackerek nyilvánosságra hozzák a városka lakóinak legkínosabb titkait. A közhangulat a történet hősei, négy pletykás kamaszlány ellen fordul, akik kénytelenek megvédeni magukat, és ehhez egy idő után már szamurájkardokra és nagy tűzerejű lőfegyverekre is szükségük lesz. Nem szolgáltatunk igazságot Levinson filmjének, ha azt állítjuk, hogy olyan, mintha a Purge-filmeket keresztezték volna az Amerikai szépséggel, mert a Gyilkos nemzedék előbbieknél okosabb és látványosabb, utóbbinál vadabb és élesebb. A párhuzam mégis érthetőbbé teszi, hogy milyen szatíra koncepciója lebeghetett az alkotók szeme előtt.

Mondani sem kell, az egésznek azért lesz valódi tétje, mert csupa olyan eseményt látunk, ami tulajdonképpen a valóságban is megtörténhetne, sőt részben már meg is történt. Csak az kell hozzá, hogy kellően gátlástalan emberek a maguk céljaira használják a digitális tömegmédiumokat, fikarcnyit sem törődve azzal, hőzöngésük milyen következményekkel jár a kisközösségekben. Véletlen lenne, hogy ezt a filmet pont a Trump-kormányzás kellős közepén mutatták be?

Forrás: UPI

Az

A horror műfaja hagyományosan gyorsan reagál az aktuális közéleti-társadalmi történésekre. Vannak témák és motívumok, amelyektől mindig is féltek és félni fognak az emberek – az élőnek látszó halottaktól, például –, de vannak olyanok, amelyek mindig egy adott korszakban merülnek fel horror-inspirációként, legyen szó vérivó hippikről, erőszaktevő déli suttyókról vagy az AIDS-betegségről. A bohóc alakját hajlamosak volnánk az univerzális parák közé sorolni, és feltehetően Stephen King is a cirkuszi figura félelemkeltő hatására gondolt, ezért ábrázolta bohócként Pennywise-t, a csatornában lakó, emberevő démont.

Andy Muschietti rendező viszont már egyértelmű párhuzamot vont Donald Trump és a gonosz bohóc között, amikor kétrészes filmadaptációt készített King 1986-ban megjelent regényéből. A 2017-ben és 2019-ben bemutatott, nagy sikert arató Az-filmekben Pennywise fontos tulajdonsága, hogy a konkrét bevacsorázás előtt verbálisan inzultálja a rátaláló kisgyerekeket. Mi több, a gyerekcsapat csúfneve, a Vesztesek Klubja is pont úgy hangzik Muschietti szerint, mint valami, amit Donald Trump mondana a CNN vagy a New York Times munkatársaira. Ez persze csak egyetlen, aktuális értelmezése King történetének, amely inkább a gyerekkori félelmekkel való szembenézésről és a felelősségvállalásról szól, de tény, hogy frappánsan hangzik.

Forrás: InterCom

Összeesküvés Amerika ellen

Ez nálunk lehetetlen. Ez volt a címe Sinclair Lewis 1935-ben megjelent, disztópikus regényének, amelyben egy Adolf Hitlerhez hasonló diktátor veszi át a hatalmat az Egyesült Államokban, és ez a regény jutott eszébe sokaknak, amikor Donald Trumpot elnöknek választották. A koncepciót időközben egy másik jelentős amerikai író, Philip Roth gondolta tovább, aki Összeesküvés Amerika ellen című regényében azt mutatja be, mi történik az országban, miután Charles Lindbergh, a nemzeti hősként számon tartott pilóta fasiszta politikusként elindul Roosevelt ellen az 1940-es választáson, és le is győzi őt.

És akkor Amerika elnöknek választott egy celebet, aki lepaktált Hitlerrel

A Philip Roth regényéből készült minisorozat egy alternatív történelmet tár a néző elé, nyomasztóan hitelesen ábrázolva egy demokrácia fokozatos ledarálását.

Roth regénye önéletrajzi jellegű, alternatív történelmi fikció, ez az ellentmondás pedig biztosan nem lepi meg azokat, akik ismerik az író ravasz elbeszélés-technikai megoldásait. Az ő rajongóinak sem érdemes megsértődniük, hogy a Drót és a Treme alkotóit, David Simont és Ed Burnst nem érdekelte a Roth-magánmitológia, csak az alternatív történelmi koncepció. Nyolcrészes sorozatukban nagyobb időugrásokkal követik végig a harmincas évek végétől az 1944-es választásokig tartó időszakot, amelynek során az Egyesült Államokban fokozatosan megengedhetővé válik az antiszemita uszítás, sőt többféle, zsidókkal szembeni erőszakos bűncselekmény. Tulajdonképpen ugyanaz történik, mint Európa különböző országaiban a harmincas években, még a tényleges deportálások és államilag megszervezett tömeggyilkosságok előtt.

Az Összeesküvés Amerika ellen kakukktojásnak számít a listánkban, mert nem nagyjátékfilm, viszont tökéletesen illik ide. Ahogy korábbi sorozataikban, Simonék ezúttal sem csak egyetlen hősre fókuszálnak, hanem tablószerű képet adnak a fasizálódó Amerikáról, bemutatva, milyen szerepet játszik ebben a folyamatban a Lindberghnek dolgozó rabbi, a háborús veterán és a zsidóságától szabadulni igyekvő kamasz. És hogy jön ide Donald Trump? A sorozatbeli Charles Lindbergh természetesen nem azonos vele, az utolsó epizód feszült várakozása az 1944-es választási eredményekre mégis kísértetiesen előrevetíti az idén novemberi történéseket és az elhúzódó szavazatszámlálási procedúrát.

Forrás: HBO

Kiemelt kép: A megtisztulás éjszakája: Választási év. Fotó: Collection Christophel © Blumhouse Productions / Platinum dunes / Universal Pictures / Why not productions

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Your ads here. Click here

Your ads here .. click here!

MÉDIAAJÁNLAT - BANNERHIRDETÉS