Internet böngészője nem ajánlott környezet, kérjük, telepítse a Google Chrome webböngészőt! .. Letöltés Most!
szo. jan 16th, 2021
Your ads here .. click here!

Mélypont nélkül nem megy – mondja a 35 éves Bagotai Zsófia, aki egy második születésnapot is nyilvántart az életében. Most 8 éves és hét hónapos – merthogy ennyi ideje józanodik a kábítószer-függőségéből. Korábban Zacher Gábor rendszeres vendége volt a toxikológián, mígnem a sziklamászás beindította a felépülését, hogy aztán a életmódváltást egy másik mozgásforma hozza el számára. Nem véletlen, hogy ő lesz egy most készülő, a szenvedélybetegek élményterápiás gyógyulásáról szóló dokumentumfilmnek a főszereplője. A 24.hu-nak elmesélte, hogyan kezdett 13 évesen rácsúszni a gyógyszerekre, és hogyan jutott el odáig, hogy most másoknak segítsen.

Függő vagy bolond?

2012. május 3-a óta józanodom. Extrém sokáig tartott bevallanom magamnak, és elfogadnom, hogy drogos vagyok, szenvedélybeteg. Megkönnyebbültem, amikor rájöttem, hogy függő vagyok, nem pedig bolond. Az előtt nem láttam körülöttem hozzám hasonlóan működő embert. Rettentő szélsőségesen viselkedő ember vagyok, ezért hittem azt, hogy valami nagy baj van velem. Körülnéztem, és azt láttam, hogy mindenkinek megy előre az élete, közben én meg mindig szemellenzősen rákattantam valamire. Erre jött rá a cuccozás.

Bármilyen dolgot, amibe beleszerettem, a végkimerülésig csináltam. Nem voltak fékjeim és korlátaim, mindent és mindenkit feláldozva hajszoltam és kerestem magam. Ilyen volt a lovaglás is: 9 hónap alatt jutottam el a nulláról a versenyzői szintig díjugratásban. Ez figyelemre méltó teljesítmény, közben viszont kiégtem, ráment egy kapcsolatom és számtalan barátságom. Reggel 4-től este 11-ig a lovardában voltam, minden mást félretettem. Ez is egy drog volt.

A gyógyszer volt a biztos pont

Gyógyszer, például ópiát-származék volt a választott szerem. 12-13 évesen kezdtem, 17-18 évesen már vénásan toltam, de mindig az volt bennem, hogy ez csak gyógyszer. Orvos írja fel receptre, akkor mi a gond?

Hiperaktív, folyton mozgásban lévő gyerek voltam, taroltam le a világot.

12 éves koromban végezték el a hét térdműtétem közül az elsőt. Azt éreztem, kihúzták a lábam alól a talajt, egyedül vagyok a világban, senki nem ért meg. Burok vett körül, és ezen a burkon, amikor elkezdtem kamaszodni, nem tudott átjutni senki. Magamba zárkóztam, és amikor megkaptam a műtét utáni altatókat és nyugtatókat, az végtelenül jó érzés volt. Megszűnt az agyam kattogni, meleg, puha burok vett körül, olyan érzés kerített hatalmába, mintha hazaértem volna.

Mohos Márton / 24.hu

Kijöttem a kórházból, és folytattam a gyógyszerezést. Rettentő alakokkal kezdtem el mozogni, nagyon rossz társaságba keveredtem. 14 voltam, amikor imádott általános iskolámból kikerülve elkezdődött a mélyrepülésem, és bekerültem egy gyerekkórház toxikológiájára. Annak ellenére írtak fel Rivotrilt, hogy már ópiátokat szedtem. Magyarán, egy csomó gyógyszerrel gazdagodtam a kórházban.

14-15 évesen mindenféle kábszert használtam már, de a gyógyszer volt a biztos pont. Megvoltak a csomagjaim: mit és mennyit tolok be a szomorúságra, és mi az az adag, ami ahhoz kell, hogy kiüssem magam.

Könnyű volt beszerezni a cuccokat. Bár már évek óta nincsenek kapcsolataim, de ha most szükségem lenne rá, akkor 3 órán belül tudnék szerezni, mert egy szenvedélybetegnek, ha kell a cucc, akkor egy kopár sivatagban is szerez.

Persze nem csak a műtét volt a gyógyszerezés oka. Megállás nélkül másokra akartam hasonlítani, mert nem hittem el, hogy az, ami én vagyok, jó lehet. Azt sem mertem felvállalni, milyen zenét szeretek. Diszkóba jártam, holott utáltam azt a zenét. Szenvedtem tőle, és erre a szenvedésre nagyon jó volt drogozni, meg arra is, hogy nem a saját közegemben vagyok. A józansággal kezdtem megtanulni, felismerni, hogy milyen vagyok, mit szeretek, mert a drogozásban teljesen eltűntem.

Csak a keselyűket látod körözni magad körül

Szokták mondani, és ez tényleg így van: mélypont nélkül nem megy, de mindenkinek más a mélypontja.

Engem többször újraélesztettek. Háromszor biztosan, a többire nem emlékszem, de volt olyan, hogy egy alkalommal többször is. Egyiket sem éltem meg mélypontnak, mert fel sem fogtam, mi történik. Visszahoztak, utána mehettem is cuccért. Pár évvel ezelőtt értettem meg, hogy akkor valami működött, ami miatt nem haltam meg.

A szüleim fájdalma azért néha beütött, és az rossz volt, hogy az öcsémmel együtt ezt mindig végignézték. De abban az állapotban ez sem ütött meg annyira, hogy emiatt abbahagyjam. Sőt, akkor sem gondoltam, hogy abbahagyom, amikor a Megálló Csoport Alapítványhoz jelentkeztem. A mai napig megvan az e-mail, amit az akkori vezetőnek írtam: jelentkeznék, mert valami gáz van az életemmel, teljesen szétcsúsztam, de semmi gondom a drogokkal, egyébként nem tudom, hogy így mehetek-e oda.

Mohos Márton / 24.hu

 

26 éves voltam, amikor 2011 októberében megérkeztem a Megállóba. A színháztréningben találtam meg igazán magam. Beraktak egy darabba, amit 2011 decemberében eljátszottunk Ausztriában. Mennem kellett, mert benne voltam, de nem cuccozhattam. Végigcsináltam a három napot – elvonásban. Rettenetesen rosszul voltam, de végigcsináltam cucc nélkül. Amikor visszajöttünk, utána persze mentem drogozni, de már legalább megvolt az az élmény, hogy kibírtam nélküle három napot.

Az ausztriai út után többször megpróbáltam leállni. Húsz-harminc napok sikerültek, de volt olyan, hogy 62 napig tiszta voltam. Utána viszont jött a visszaesés, de akkor már a Megállóban a terápia részeként fejlesztő-felkészítő foglalkozásokban dolgoztam terápiásként. Akkor volt az utolsó találkozóm is Zacher Gáborral a toxikológián, akinek rendszeres vendége voltam. Ez volt március körül, amikor eldöntöttem, hogy le fogok állni.

Hogy mi volt a mélypont, ha nem az újraélesztés? Nem tudom, hogyan, de a családom soha nem mondott le rólam, pedig a végén már teljesen elvadítottam magamtól őket. Egyszer csak bejutott, hogy mennyire tönkretettem őket érzelmileg, és hogy mennyire nem bíznak meg bennem. Ezek felnyitották a szememet, és megérkezett fejben, hogy mi van. És amit láttam, az szörnyű volt. Körülnéztem, és nem volt körülöttem senki, tök egyedül voltam. Nem tudtam értelmesen beszélni, nem pörgött jól az agyam, úgy éreztem, elbutulok. Akkor már réges-rég nem voltam önmagam.

Nihil volt, olyan, mintha egy sivatagban sétálnál: nincs körülötted semmi, csak a keselyűket látod körözni magad körül. Eljutottam odáig, hogy vagy történik valami, vagy meghalok.

Kimászod magad és felérsz a csúcsra

Fejlesztő-felkészítő foglalkozásokban vettem részt, büféztem, takarítottam, igazi bejelentett, védett munkahelyem volt a Megállóban. Az első munkanapomon négykézláb érkeztem meg, akkor volt a visszaesésem. Egy terápiás társammal estem vissza, dizájnereztünk, ami egy hét alatt teljesen kicsinált.

Mohos Márton / 24.hu

Akkor behívott a Megálló akkori vezetője, és közölte, hogy lesz egy egyhetes sziklamászó út Ausztriába, és vagy megyek, vagy tűnjek el a Megállóból. Nagyon megijedtem, hogy kitesznek arról a helyről, ahova már tartoztam, így az utazást választottam.

2012. május 3-án indultunk Ausztriába sziklát mászni, ez a józanodásom kezdeti időpontja.

Rettenetes állapotban voltam, borzasztó volt az egy hét, rohamaim voltak, de a mászás teljesen elkapott. Semmi előképzettségem és fizikumom nem volt hozzá, ráadásul elvonásban is voltam, de a falon annyira kellett koncentrálni, hogy közben nem volt rohamom. Teljesen kizökkentett a mászás, mert annyira kell figyelni közben, hogy nem tudsz mást csinálni, mint a pillanatot megélni.

Az tudni kell, hogy a szenvedélybeteg senkiben sem bízik, se másban, se magában.

A drogozásban azt tanulod meg, hogy csak saját magadra számíthatsz, vagy még magadra sem. Titkolózni kell, dugdosni, nem bízhatsz senkiben. De amikor sziklát mászol, több dologban is meg kell bíznod: először is a felszelésben és abban a személyben, aki biztosítja a mászót. A felépülő is biztosít, tartja a falon mászó társát, persze úgy, hogy a kötelet más is fogja, tehát kettős biztosítás van ilyenkor.

Gyönyörű szimbolikája van annak, hogy kimássza magát az ember és felér a csúcsra. 

Volt az az egy hét, és gyakorlatilag azóta józan vagyok. Azonnal rákattantam, és később már én szerveztem a mászásokat, és intéztem ezzel kapcsolatban mindent. Tisztítottam és raktam rendbe a mászócuccokat, kerestem a helyet, szerveztem az embereket. Megéltem, hogy szükség van rám, és hogy fontos vagyok. Kábé egyéves józanodó voltam, amikor úgy döntöttem, hogy a mászással komolyabban is foglalkozni akarok, így elmentem és megcsináltam az alap sziklamászói vizsgát.

Kilátástalanság, szenvedés, iszonyat

Meghatározó élményem volt, hogy amikor elkezdtem józanodni, azok az emberek, akik a leginkább meg tudtak szólítani, akinek a szavai be tudtak jutni a magam köré felhúzott falon, azok a felépülő függők szavai voltak. Nem lehet könyvből megtanulni, milyen az a kilátástalanság, szenvedés, iszonyat, amiben a leálláskor van az ember. Azt csak az tudja, aki már benne volt.

Mohos Márton / 24.hu

Innen jött az, hogy én is segítő akarok lenni, mert vissza akarom adni azt, amin átmentem azoknak, akik még benne vannak. A remény átadása professzionális szinten – ezt jelenti a munkám. Egyetemen tanultam a szociális munkát, önkéntesként dolgoztam rehabokon.

Hogy mit lehet tenni egy visszaesővel? A nélkül, hogy nincs meg a leszokásról a döntése, nem lehet elkezdeni a munkát. A függő legnagyobb ellensége saját maga. A legelején ezért fontos, hogy minél kevesebbet legyen egyedül: ilyenkor van szerepe a segítő csoportoknak, mert ezt egyedül nem lehet megcsinálni. És persze a terápia is elengedhetetlen.

Számomra fontos és tiszteletre méltó emberektől tanulhattam a józanodásom legelején. Például a terápiás helyen megismert személyes segítőm, akitől többek között azt is tanultam, hogy több lábon kell állni. A józanodás egy tanulási folyamat, mindenből ki lehet venni azt, amit használni tudok. Évekig jártam önsegítő csoportokba, ami sokáig jól működött, aztán egy idő után azt éreztem, hogy másra van már szükségem. Ezért jó a több lábon állás: valamikor a pszichológus segítségét kérem, valamikor a barátokhoz fordulok, és van, hogy egy jól képzett coach tanácsait tudom a legjobban használni.

Szerintem nem lehet egyedül leállni. Élményekkel kiegészíteni a józanodás első heteiben jelentkező ürességet – nekem ez volt a kulcs.

Kell valami, amibe kapaszkodhatsz

A józanságom alatt megtanultam, hogy nem  küzdeni kell az ellen, amit az élet ad, hanem használni azt. Ha elkezdek kapálózni és küzdeni ellene, akkor elfáradok és tönkremegyek.

Nagyjából két évvel ezelőtt kezdtem azt érezni, hogy valami hiányzik az életemből. De ez nem olyan volt, hogy kell valami, amivel betöltöm az űrt. Mélyebb jelentőségű dolgot kerestem, amit lehet követni. Elmentem jógázni, újra lovagoltam, de egyikben sem találtam meg magam. Nagyon fontos volt, hogy olyan dolgot csináljak, aminek mélysége van, ami mögött tartalmat találok. Két évvel ezelőtt elkísértem egy barátomat tai chi edzésre. Nem tudtam, hogy mi történik ott, de éreztem, hogy varázslat.

Mohos Márton / 24.hu

A sziklamászással elindultam a józanodás útján, a tai chi életmód- és gondolkodásbeli váltást hozott. Az egyik legnagyobb problémám a fegyelem. Sose volt egyszerű korlátozni engem, pedig a mindennapi életben kell fegyelmezettség, de ezt elfogadni rettentő sokáig tartott. Ma is nehéz azt csinálnom, ha valamihez nincs kedvem. A tai chi ebben rengeteget segít.

Minden felépülő függőnek kell, hogy legyen valami, amibe kapaszkodhat. A legfontosabb dolog az, hogy úgy csinálom ezt, hogy közben megy az életem. Nem rakok félre miatta kötelezettségeket, barátságokat. Beillesztődött a mindennapjaimba, de nem a tai chi határoz meg mindent, és ez nagyon fontos, mert ha nem így lenne, akkor kiégnék, és megint csak egy drogpótlék lenne. Hebrencs vagyok, gyors, ez a lényem része. De ez elkezdett zavarni, mert fárasztó, és kellett valami, amiben lenyugszom. Ez lett a tai chi.

Megteremtett egyensúly és nyitottság

Azt nem tudom elképzelni, hogy újra drogozzak, de azt sem, hogy a drogozás soha ne jusson eszembe. Főleg nehezebb helyzetben bekúszik az ember fejébe, hogy tudok egy megoldást, amivel öt másodperc után jó lesz egy darabig.

Három évvel ezelőtt még nem tudtam volna elmesélni a történetemet, mert most érzem először az életemben, hogy összeállt minden, és rajta vagyok egy úton, amit tudatosan választottam. Azt már korábban elfogadtam, hogy szenvedélybeteg vagyok, és ezzel együtt azt is megtanultam, hogy én nem csak ez vagyok. Egyrészt egy felépülő függő vagyok, másrészt egy szociális munkás, harmadrészt valakiknek a lánya, barátja. Zsófi vagyok, aki imád tai chizni, és aki szeret sziklát mászni. Csomó minden más is vagyok, és ennek a felismerése hozta el az igazi változást, plusz a megteremtett egyensúly és a nyitottság, ami által fel tudom ismerni, hogy jó úton vagyok.

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Your ads here. Click here

Your ads here .. click here!

MÉDIAAJÁNLAT - BANNERHIRDETÉS