Internet böngészője nem ajánlott környezet, kérjük, telepítse a Google Chrome webböngészőt! .. Letöltés Most!
sze. jan 27th, 2021
Your ads here .. click here!

Bödőcsölés, avagy a fanyalgás esztétikája

Eszembe sem jutott volna, hogy Bödőcs Tibor író-humorista eddigi irodalmi munkásságának kritikai fogadtatása alapján a közjó érdekében, továbbá az emberiség hasznára és boldogulására megalkossam a fanyalgás esztétikájának elemeit, ha pár héttel ezelőtt nem szembesülök egy meghökkentő felismeréssel. Azzal, hogy az Élet és Irodalomban Bödőcs Tiborral készített Állandó figurales című interjúmra  jóval több visszajelzést kaptam, mint az ÉS-ben eddig megjelent írásaimra összesen. Pedig nem most kezdtem: 2021-ben lesz harminc éve, hogy az első írásom az Élet és Irodalomban megjelent.

Tízpercenként jött egy sms vagy egy e-mail, ismerősök és ismeretlenek gratuláltak a cikkhez, holott az az interjú nem az én érdemem volt, hanem Bödőcs Tiboré. (Ez az oka annak, hogy a honort is közösen fogjuk elinni: abban egyeztünk meg, hogy a kocsmában járvány után hatkor találkozunk.)

Beszélgetés közben igazán elemében volt: sziporkázott és brillírozott, úgyhogy az egy órásra tervezett találkozó csaknem három órásra sikeredett, s közben néha úgy röhögtem, hogy majdnem leestem a székről. Pár nappal később, amikor egy társaságban elmeséltem, hogy mennyi ideig volt alkalmam egyszemélyes közönségként Bödőcs poénjait hallgatni, egy multicégnél dolgozó nőtől megtudtam: ők valamiféle céges rendezvényre akarták meghívni a humoristát, de azt hallották, hogy fél órára elkér 250 ezret. Ha az én három órás szórakoztatásomat beszorozzuk, akkor igen jól jártam – feltéve, ha Bödőcs tényleg elkér 250 ezret egy céges fellépésért.

Az ÉS-interjú után tapasztalt visszajelzés-cunamiból két következtetést vontam le: egyrészt azt, hogy Bödőcs elementáris erejű népszerűségével és közismertségével lényegében minden cikket el lehet adni, talán még egy olyat is, ami azt a különös címet viseli, hogy „Bödőcsölés, avagy a fanyalgás esztétikája”; másrészt pedig azt, hogy egy kortárs magyar regénynek, amely a kortárs magyar világban játszódik, nem csak az olvasókért kell megküzdenie, hanem egyúttal a Rosszindulat, a Gyanakvás és az Irodalmi Sznobéria ellen is.

Ezt a három nagybetűs érzemény-jelenséget egészen közelről pillantottam meg akkoriban, amikor Bödőcs Meg se kínáltak című, 2019-ben megjelent, második könyvéről először hallottam. Az első kötetét, amelyben klasszikusokat parodizált – Addig se iszik, Helikon, 2017 – egyszerűen csak imádtam, Karinthy Frigyes Így írtok ti című remekművéhez hasonlítottam, s Cserna-Szabó Andrással sörözések közben együtt lelkendeztünk érte.

Az első kötet kritikai fogadtatása szinte teljes egészében pozitív volt, így hát eléggé meglepődtem, amikor a második kötet megjelent. Az kihozta többekből a  Rosszindulat, a Gyanakvás és az Irodalmi Sznobéria első csíráit.

– Aha! Irodalmi sikert akar kovácsolni magának a színpadi sikereiből! – sziszegte a Rosszindulat.

– Nocsak! Ha megjelenik egy könyve, akkor ebben az országban már mindenki azt hiszi magáról, hogy író! – hördült fel a Gyanakvás.

– Ah! Hogy a paródia már nem elég! Hanem regény kell! Regény! – sápítozott az Irodalmi Sznobéria.

Meglepve hallgattam őket. Az a kérdés bennem is megfordult, hogy egy országosan ismert humorista miért kezd szépirodalmat írni, s valóban, míg az ember Bödőcs két könyvét nem olvasta, könnyen azt hiheti: a televíziós és internetes népszerűségét akarja irodalmi sikerekre átváltani. Láttunk már ilyet: elrettentő példának ott van Frei Tamás esete, akitől eddig két regényt olvastam, s egyik rosszabb volt, mint a másik. Frei tévés újságíróként egy-két necces esettől eltekintve minőséget produkált, azt a színvonalat az a két könyve, amit olvastam, meg sem közelíti. Pesten mégis akkora óriásplakátokon hirdették a könyveit, mint egy ház, ami abba a tévedésbe ejthette az olvasóközönséget, hogy Frei könyveivel irodalmat vesz. Ha rajtam múlna, akkor Gyurkovics Tamást hirdetném óriásplakátokon, mert ő színvonalas szépirodalmat művel – igaz, nem is adott el annyi könyvet, mint Frei, mert nincsen tévés múltja.

Szóval Bödőcs esetében akár érthető is lett volna a gyanakvás: íme, egy újabb „író” születik a népszerűség hullámain. De mondom: Bödőcs regénye megáll a saját lábán, jól megírt történet egy Magyar Oszkár nevű polgártársunkról. Ez a regény ugyanis jó: ki van találva, van koncepciója, élnek a szereplői és főleg működik benne a magyar nyelv.

Mohos Márton / 24.hu

Gondoltam, jönnek majd egyre-másra a jó kritikák, és ez majd jó lesz.

De nem jöttek. Ehelyett a fanyalgás jött. Pontosabban nem jött, hanem hűvösen és lassan terjengett, mint a köd. Mit hallottam vissza? A bödőcsölést. Legalábbis így neveztem el saját használatra azt a jelenséget, amikor egy-egy társaságban egy jelen nem lévőt kibeszélnek, közben megtagadják tőle, hogy író volna (bármit is jelentsen írónak lenni), s ezzel beárazzák. Hiszen ez a Bödőcs irodalmi sikert akar kovácsolni magának a színpadi sikereiből! Megjelent egy könyve, és rögtön azt hitte magáról, hogy író. A paródia még elment, na de regényt? Egy humorista? Ki ez? Mit akar? Mit gondol? Mit képzel? Miért csinálja? Pénzért? Ah, biztos pénzért. Nagy az egója. Aha, ezt csinálja az emberrel a hübrisz. Na, szépen vagyunk, még egy írócskával több.

A bödőcsölés lényege az, hogy a kezdő írót, költőt berakják egy skatulyába, arra ráragasztanak egy címkét, majd felteszik a skatulyát a közbeszéd egyik polcára. Az a skatulya onnan többé le nem kerül, senki nem fogja levenni és átírni a címkét.

A bödőcsölést természetesen nem úgy kell elképzelni, mintha létezne az irodalmi életben egy sötét összeesküvés, amelynek mindenható tagjai ördögien aljas módon igyekeznek keresztbe tenni mindenkinek, aki a csúcs felé tör. Nem, az efféle „befolyásos kör” létezésében csak azok a dilettánsok hisznek, akiknek a kéziratait a jó ízlésű irodalmi szerkesztők jogosan és indokoltan utasítják vissza. Nincs olyan „befolyásos kör”, amelynek módjában állna bárkit ellehetetleníteni aljas eszközökkel, ráadásul a beskatulyázás nem csak negatív előjellel történhet meg: olyan is van, hogy a kezdő írót, költőt berakják a „lánglelkű, új zseni” feliratú dobozba, ahonnan szegény feje soha többé kimászni nem képes, bárhogy igyekszik.

Nem egy omnipotens, láthatatlan kör, hanem inkább sok kicsi, s nagyon is látható csoport működik a magyar irodalomban. Különböző baráti vagy kollegiális társaságok, hangadó vezéregyéniségek és másodhegedűsök, irodalmi tanszékek, szerkesztőségek, kiadók, írói szervezetek, rövidebb-hosszabb ideig létező írói csoportosulások és asztaltársaságok vannak, s ezek folyamatos érintkezése, találkozása, súrlódása, formális és informális kommunikációja, közvetlen és közvetett egymásra hatása alakít ki valamiféle szakmai „közmegegyezést”.

S ebből a kisebb-nagyobb, hol erősebb, hol halkuló, nem irányított, decentralizált hangzavarból szoktam kihallani egy olyan fanyalgó hangot, amitől az ember a falnak mászik. Én magam tudatosan törekszem arra, hogy csak olyan művekről írjak, amiket szeretek, mert nem akarok belefutni a műbírálók legszörnyűbb tévedésébe: amikor a saját ízlésüket kérik számon egy alkotáson.

Hogy az adott műben miért kevés a párbeszéd, vagy éppen ellenkezőleg: miért sok; miért van benne annyi leírás, vagy miért nincs benne több; miért így van megírva, miért nem amúgy. Na, ez a bödőcsölés.

Mintha bizony nem olvasták volna a magyar irodalom bölcsét, Bessenyei Györgyöt, aki azt kérdezte több mint kétszáz évvel ezelőttt:

De hogy lehessen olly nyelvbenn bizonyos módonn irni, mellybenn még a’ Tudósok, Philosophusok, Poéták, Törvény-irók, Ékesenn szóllók, semmi módot meg nem határoztak; hol valamennyi irt, ir, mind annyi módonn megyen? Magadnak kell módot teremteni.

Teremtsünk hát – s találkozunk járvány után hatkor.

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Your ads here. Click here

Your ads here .. click here!

MÉDIAAJÁNLAT - BANNERHIRDETÉS