ked. máj 18th, 2021
Your ads here .. click here!

Az első világháború emlékezetének talán legmeghatározóbb elemét adja a nyugati front nagy csatáinak képe. Ezek az ütközetek a véres, hiábavaló harc szinonimáivá váltak, melyek említésére a legtöbb embernek lövészárkok, szögesdrótok, géppuskák, tüzérségi lövegek tömege, harci gáz, sár és vér képei jelennek meg lelki szemei előtt. Itt vetette be Németország, Franciaország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok a hadereje zömét, és itt is szenvedték el veszteségeik túlnyomó részét.

Az sem lehet kérdés, hogy az első világháború döntő hadszíntere a nyugati front volt. Hiába arattak a központi hatalmak győzelmeket a Balkánon és az olasz fronton, illetve kapcsolták ki a háborúból Oroszországot, az antant franciaországi és belgiumi sikeres harcai azt jelentették, hogy a németek és szövetségeseik nem nyerhették meg a háborút. A britek, a franciák és az amerikaiak a háború utáni békék és a világ új rendjének meghatározásában is döntő szerepet kaphattak.

Vitatható viszont az, hogy valóban olyan kilátástalan patthelyzet alakult volna-e ki a nyugati fronton, és hogy valóban értelmetlen célokért áldozta-e oly sok katona az életét a hiábavaló harcok folyamán. A nyugati egyáltalán nem volt megmerevedett, mindenféle stratégiát és újítást nélkülöző front. A belgiumi és franciaországi csaták nagy léptékű változásokat és fejlődést hoztak a harcászat területén – mind a német, mind az antant oldalon. A nyugati front volt az az olvasztótégely, amelyben a modern háború létrejött.

Földhöz szögezve

A nyugati front központi problémáját a háború egész időtartama alatt a tűzerő és a tér egymáshoz való viszonya jelentette. A szemben álló haderők már 1914-ben borzasztóan nagy tűzerővel bírtak: gyorstüzelésű tüzérségi lövegek, tölténytáras puskák és géppuskák álltak rendelkezésükre, ám a vasútvonalakat elhagyva nem voltak képesek gyorsan mozogni. Bár lehetséges volt manőverezni, amint a hadseregek összecsaptak egymással, a gyalogságot földhöz szögezte az ellenséges tűz, majd a katonák elkezdtek lövészárkokat és fedezékeket ásni maguknak, hogy növeljék túlélési esélyeiket a mindkét fél által tűz alatt tartott köztes, halálos zónában.

Ez komoly gondot jelentett a parancsnokoknak, akik a háború megnyerése érdekében seregeikkel előre akartak volna nyomulni.

A hadseregek vezérkarai mindkét oldalon 1914 végére már meg voltak győződve arról, hogy lehetséges kitörni a lövészárok-háború korlátai közül, ám alábecsülték azt, hogy ehhez mire is lenne szükség. A francia hadsereg 1914 egész telén, majd 1915 tavaszán is folyamatosan támadásokat indított, reménytelenül próbálva kettészakítani a német vonalakat. Az északkelet-franciaországi Champagne vidékén alakultak ki a következő három év alapvető taktikai elemei.

A támadó gyalogság először futóárkokat ás, hogy közelebb kerüljön az ellenséges állásokhoz, majd következik egy tüzérségi előkészítő bombázás. A tüzérségi előkészítés később a németek által trommelfeuer, azaz pergőtűz néven emlegetett elsöprő erejű bombázásba megy át, mielőtt a gyalogság megindul. Az előkészítés azonban sokszor nem érte el a célját, vagy azért, mert nem volt elég átütő ereje (a háború első felében ez főleg a mozsárágyúk túlságosan alacsony száma, illetve a nagy erejű robbanószerekkel töltött lövedékek hiánya miatt fordulhatott elő), vagy azért, mert nem volt elég pontos. A megfelelő előkészítés hiánya viszont kiszolgáltatta a gyalogságot a védelmi állásokból rájuk zúduló kézifegyver- és géppuskatűznek, amint a támadó katonák elhagyták saját vonalaikat.

Ezt a problémát egyesek új fegyverek bevetésével próbálták megkerülni (a németek először az Ypres közelében található Langemarcknál vetettek be harci gázt 1915 áprilisában), mások a nyugati fronton kívül keresték a megoldást (erre jó példa a briteknek az a kísérlete, hogy az Oszmán Birodalmat kiüssék a háborúból a Dardanellák elfoglalásával, ám a Gallipoli-félsziget 1915 februárjától 1916 januárjáig tartó ostroma végül nem hozott eredményt). A francia haderőnek a fentiek közül egyikre sem volt sok módja, ezért parancsnokai abban bíztak, hogy a taktika további finomításával, illetve erőiknek a kritikus pontokra történő összpontosításával érhetnek el eredményeket.

És 1915. május 9-én a Vimy-gerincnél majdnem sikerrel is jártak, amikor a tüzérségi irányzás új módszerei és az előrenyomuló gyalogság mozgásával összehangolt tüzérségi tűz, azaz a „tűzhenger”, valamint a gyalogság új, beszivárgásra épülő taktikája meglepték a németeket, s a franciáknak sikerült áttörniük a védelmi vonalakat, és elérniük a kitűzött céljaikat. Ám az áttörést nem sikerült kihasználni, mert a tartalékok lassan érték el a frontvonalat, így a beérkező német erősítések be tudták tömni a rést, a vonalaikba beékelődött támadókat pedig pusztító tüzérségi tűzzel szorították vissza.

A szögesdrót útvesztője

Az antant új támadási módszereire a németek azonnal új védekezési taktikák kidolgozásával válaszoltak. „A francia támadások fő jellegzetessége az ellenállhatatlan, minden leírást meghazudtoló tüzérségi előkészítés volt, amelyet a vonalnak az áttörni kívánt szakaszára összpontosítottak” – fogalmazott egy 1915-ös német jelentés. Az intenzív tüzérségi tűz hatására az első vonalban található német állások hamarosan „romhalmaznál alig többé” változtak. Erre válaszul „nem egy és nem is több fix védelmi vonalra van szükség, hanem egy megerősített zónára, amely némi cselekvési szabadságot tesz lehetővé, így a terep jellegzetességeiből adódó összes előnyt ki lehet használni, és minden nehézséget a lehető legjobban le lehet küzdeni”. A nyugati frontvonal tehát egyre szélesebbé vált, és

a mélyen az első vonalak mögött elnyúló védelmi rendszerek a támadók számára egy szögesdrótokból, lövészárkokból, homokzsákokból és megerősített állásokból kialakított rémes útvesztővé alakultak.

A francia parancsnokok 1915 végére teljesen tisztában voltak a probléma természetével, és azzal, milyen nehézségek állnak annak útjában, hogy egy nagy áttöréssel újra mozgóvá alakítsák az állóháborút. Philippe Pétain tábornok, a későbbi főparancsnok egy 1915. novemberi írásában az éppen zajló hadműveletek kapcsán arra jutott, hogy „erőfeszítéseink bemutatták az ellenséges pozíciók egymás után, egyetlen hullámban történő elfoglalásának nehézségeit, ha nem egyenesen a lehetetlenségét mai fegyverzetünk, előkészületeink, illetve az ellenséges erők figyelembevételével”. Az egyetlen megoldásnak az látszott, hogy „jelentős emberi erőt igénybe vevő”, valamint „korábban nem látott mennyiségű lőszert elhasználó” offenzívák sorával lassan, fokozatosan őröljék fel az ellenséges védelmi vonalakat. Pétain a „kutyaharapást szőrével” elv alapján nyíltan a felőrlő háborúra tett javaslatot, leszámolva az áttörés reményével.

Clemenceau (balra) és Pétain (jobbra) 1917-ben

Ugyanezek a dilemmák jellemezték az 1916-os évet, amelynek során a részben egy időben vívott két hatalmas ütközet, a verduni és somme-i egyenként is a lövészárok-háború borzalmainak szimbólumává vált. A mészárlás immár a front egy-egy kis szakaszára koncentrálódott, amelyek a soha nem látott intenzitású tüzérségi tűz nyomán sárral megtelt lövészárkok tagolta, holdbéli tájjá változtak. A Verdun ellen 1916 februárjában indított német támadás volt talán a világ első modern ütközete, melynek során a német repülőgépek (elsősorban a Fokker Eindecker egyfedeles vadászrepülő, az első olyan német repülőgép, amelyet kifejezetten más repülők elleni harcra terveztek) még az offenzíva kezdete előtt megszerezték az ellenőrzést a légtér felett. A német katonák (immár az újonnan kiutalt acélsisakjaikat viselve) a világtörténelem addigi legnagyobb tüzérségi össztüze után indultak meg előre, azzal a tervvel, hogy a tüzérségi lövedékek által leradírozott területeket elfoglalják. Bár a francia vonal összeomlott, hamar ömleni kezdtek az erősítések, és gyorsan beállt a véres egyensúly.

A patthelyzet megtörésére számos kísérlet történt 1916-ban. A németek foszgén (karbonil-klorid) gázt vetettek be, amely át tudott hatolni a francia gázmaszkokon, lángszórós egységeket küldtek harcba, és Verdunnél koncentrálták 420 milliméteres, szupernehéz „Kövér Berta” (Dicke Bertha) mozsárágyúikat is, hogy megtörjék a francia hadsereget. A franciák a földön és a levegőben is válaszoltak. Nyár elejére visszahódították a légteret a németektől repülőgépeik új generációjával, köztük a Morane-Saulnier egyfedeles gépével, valamint a Nieuport XI „Bébé”-vel, melyeket vadászrajokban szerveztek, s ezek az ellenséges területek felett járőröztek. A franciák javára szolgált az is, hogy ekkorra már elkezdhették learatni a hadigazdaságra átállított ipar felfuttatott termelésének gyümölcseit, és akár napi több százezer tüzérségi lövedéket használhattak el. Október 24-én visszafoglalták a februárban elesett Douaumont erődöt, miután félmillió tüzérségi lövedéket lőttek ki a környékre, majd egy jól megkomponált, a légierő és a gyalogság támadását összehangoló rohamot indítottak.

Nem értik a csíziót

A britek hasonló próba szerencse folyamaton mentek végig, mint a franciák. Az 1915-ben Neuve Chapelle-nél és Loosnál vívott csaták részben biztató eredményei után az 1916 júliusában a Somme-nál indított támadás volt az első alkalom, hogy a britek ilyen léptékű offenzívát indítottak – és olyan módszerekkel igyekeztek áttörni az ellenséges vonalat, amelyeket a franciák már kipróbáltak és elvetettek. Mivel még a megfelelő képzettség és technológia sem volt adott (a brit ágyúk sokszor pontatlanok voltak, a lövedékek minősége a rossz gyártási folyamatok miatt ingadozó volt, és kevés volt a nagy erejű robbanószer is), az eredmény a brit hadtörténelem legfeketébb napja lett (1916. július 1.).

Zászlóalj zászlóalj után rontott neki a német lövészárkoknak, hogy szembesüljön azzal, az állások sértetlenek, a szögesdrót akadályok állnak, a védők pedig ugyan nem a német sereg legjavát képviselik, de készen állnak a harcra. Egy francia megfigyelő lesújtóan úgy fogalmazott, hogy a kudarc okai „a gyenge tüzérségi előkészítés”, illetve „az első támadó hullám után az ellenséges lövészárkok megtisztításának elmulasztása” volt. „A britek – foglalta össze – még nem értik a csíziót.”

És még hónapokba tellett, mire elkezdték érteni. A Somme-nál egész nyáron és ősszel követték egymást az offenzívák, és noha a britek teljesítménye sokat javult (elsősorban a tüzérség használatának tekintetében), igazából csak a tankok szeptemberi megjelenése adott reményt az állóháború fojtogató szorításából való kitörésre. Ezek a páncélos harcjárművek lassúak voltak, az ellenséges lövegek könnyen harcképtelenné tudták őket tenni, mégis azonnali hatást értek el, segítve a brit hadosztályokat az előrenyomulásban, a védőknek pedig egy újabb jelentős megoldandó problémát adtak.

Növekvő kimerültség

Szeptember volt az hónap, amikor a németek egyik legmagasabb rangú katonai parancsnoka, Rupprecht koronaherceg feljegyezte, hogy a hadsereget lassan felőrli a „folyamatos, elhúzódó és kimerítő harc”. A német hadsereg korábban „méret tekintetében hátrányban volt az ellenséghez képest”, ám „minőség tekintetében magasan felette állt”. Ez azonban megváltozott, elsősorban az iszonytatóan magas veszteségek miatt, amelyek megtizedelték az állományt, és egyre nagyobb gondot okoztak a harci szellem tekintetében is. Védekezésre kényszerítve a németeknek nem nagyon volt más reményük, mint az, hogy egy újabb csodafegyvertől, ezúttal a korlátlan tengeralattjáró-háborútól (ez 1917. február 1-jén kezdődött) várják az antant térdre kényszerítését, mielőtt Németország eléri erőforrásainak végét.

1917-re a németek egyre nehezebben tudták tartani állásaikat a nyugati fronton. Bár az év az ő szempontjukból jól kezdődött az áprilisi Nivelle-offenzíva összeomlásával (a túl ambiciózus célokkal, nehéz terepen indított francia támadássorozat nem ért el értékelhető eredményt), a nadrágszíjat egyre szorosabbra húzni kénytelen német és a lövegekben, lőszerben és tankokban dúskáló antant haderők közötti egyenlőtlenség egyre nyilvánvalóbb lett. A németek folyamatosan fejlesztették védekezési taktikáikat, tovább szélesítve a „védőzónát”, becsalogatva vonalaik közé a franciákat és a briteket, hogy aztán kemény ellentámadásokkal csapjanak le rájuk. De ezekért az eredményekért egyre nagyobb és nagyobb árat kellett fizetni.

A német haderő ranglétrájának csúcsán álló Paul von Hindenburg és Erich Luddendorf arra a felismerésre jutott, hogy az ipar teljes átalakítására van szükség ahhoz, hogy a győzelem esélyét kínáló fegyverzetet előállítsák. „Az embereket – a lovakkal egyetemben – egyre inkább gépekkel kell helyettesíteni.”

Wikipedia Az első, csatában bevetett tank, a Mark I

A növekvő kimerültség és a fogyatkozó élőerő ellenére az antant hadseregei tovább csiszolgatták támadási taktikáikat 1917 folyamán. Nyárra a nehéztüzérség, a rugalmas gyalogsági formációk, az új tankok és a légierő erőteljesebb jelenléte (elsősorban felderítési és tűzvezetési feladatokkal, de időnként bombákkal és géppuskasorozatokkal is megszórva az ellenséges állásokat) együttesen lehetővé tették az antantcsapatoknak, hogy bármely kiválasztott német állásba betörjenek, és súlyos veszteségeket okozva a védőknek meg is tartsák az elfoglalt területeket.

Egy tipikus példája ennek az új megközelítésnek a franciák által La Malmaisonnál októberben indított offenzíva. Malmaison egy dombháton álló, elhagyatott erődítmény volt, amelyet egy hat napig tartó, foszgénnel és foszforral töltött, a német tüzérségi állásokat mérgező gázzal elöntő „különleges lövedékeket” is felhasználó tüzérségi előkészítés után vettek be. Bár a dimbes-dombos, holdbéli tájjá bombázott terep nehéz volt, a gyalogság a kitűzött ütemterv szerint teljesítette a kitűzött célokat.

Rémületes. Minden elpusztítva, óriási krátereken vergődünk át, mindenhol német hullák, darabokra szaggatva, mások gázt kapva, haldokolva. Rettenetes, de közben csodálatos

– emlékezett vissza egy veterán.

Az utolsó dobás

Az utolsó évre mintha az események egy hatalmas, véres kört írtak volna le. Oroszország legyőzése után a németek úgy döntöttek, mindent egy döntőnek szánt, végső támadásra tesznek fel a nyugati fronton. Ez volt az utolsó kockadobás. 77 hadosztályt összegyűjtve a kijelölt támadási szektorban, 6400 löveg támogatásával Luddendorf azt remélte, hogy áttörheti az antant védelmi vonalait, elválaszthatja egymástól a francia és a brit erőket, majd a frontvonalakat felgöngyölítve kedvező békére kényszerítheti az antanthatalmakat.

Vakmerő, lélegzetelállító elképzelés volt. A háború négy éve alatt összegyűjtött tudás minden elemét beletették a tervekbe, melyek szerint az ötórás tüzérségi előkészítés a nagy erejű robbanószerekkel és harci gázzal semlegesíti majd az ellenséges védelmi vonalakat, harcképtelenné teszi a tüzérségi állásokat, és annyira összezavarja a védőket, hogy azok nem tudnak komoly ellenállást kifejteni. A német egységek kimerítő, minden részletre kiterjedő kiképzésben és felkészülésben vesznek részt a támadás előtt. Elit rohamcsapatok vezetik majd az offenzívát, kikerülve a megmaradt ellenállási gócokat, hogy az ellenséges hátországban okozzanak további zűrzavart, elvágva az utánpótlási és kommunikációs vonalakat.

A német tavaszi offenzíva 1918. március 21-ei kezdete egy olyan óriási ütközetekből álló sorozat nyitányát jelentette, amely csak a novemberi fegyverszünettel fejeződött be. A németek három támadó hadserege áttörte az antant túlfeszített védelmi vonalait a Somme-nál, elválasztással fenyegetve a francia és a brit erőket, amelyek rettenetes veszteségeket szenvedtek. Csak március 21-én körülbelül 21 ezer brit katona esett fogságba, és a megrendült ellenség soraiban észlelt zűrzavar nyomán a németek már közelinek érezték a győzelmet. A közelgő vereség rémét látva a britek és a franciák megállapodtak, hogy Ferdinand Foch tábornokot közös főparancsnokká nevezik ki, hogy Amiens környékén, ahol a két haderő vonalai találkoztak, egy kézben fogja össze a védelmi erőfeszítéseket.

A németek tökélyre fejlesztették a lövészárokrendszereken való áttörés technikáját, lenyűgöző hatásfokkal hangolva össze tüzérségük, gyalogságuk és légierejük tevékenységét, azonban logisztikai szempontból képtelenek voltak támogatni egy ilyen léptékű offenzívát hosszú napokon, heteken keresztül, és nem voltak eszközeik arra, hogy csapataikat a hadszíntér különböző pontjai között gyorsan mozgathassák. Ennek eredménye az volt, hogy a nagy kezdeti nyereségek után (mint például az április 9-i, május 27-i vagy június 9-i támadások alkalmával) egyre nehezebben tartották fenn az előrenyomulás ütemét, majd befutottak az antant erősítései – immár jóval gyorsabban, mint kezdetben.

1918 nyarára már a háborúba 1917 áprilisában belépő Egyesült Államok is képes volt jelentős erőket a nyugati frontra küldeni – ezzel végleg megfordítva a háború menetét.

A fegyvernemek együttműködésén alapuló, és a XX. század hadviselését meghatározó harcászat minden eleme: a gyalogság, a tüzérség, a páncélosok és a légierő is együtt volt már 1918 nyarára. A július 18-án a Marne-nál indított francia–amerikai ellentámadás, amely visszahódította a kezdeményezést a németektől, már a háború fináléjának kezdete volt. A lövészárok-háború rémét sikerült elűzni, és egy újfajta harcászat, egy jóval mozgékonyabb, a döntést gyorsabban kicsikaró hadviselés született. Egy meglepetésszerű, az első modern tankok, a forgatható lövegtornyos Renault FT-17-esek vezette páncélostámadás okozta káoszt kihasználva a francia és amerikai hadosztályok lerohanták a német állásokat, néhány óra leforgása alatt 20 ezer foglyot ejtve.

Ahogy egy német jelentés később szomorúan megjegyezte: „A tankok, korábban nem látott számban és technikailag nagy fejlődésen átmenve, hosszú, megszakítás nélküli láncban gördültek előre a gyalogság előtt. Védelmünk nem volt felkészülve ilyen tömeges és ilyen nagy frontszakaszon történő bevetésre, ezért csak helyenként ért el sikert.” A július 18-ai események „fordulópontot hoztak a világháború történetében”.

A következő három hónapban az antant hadseregei olyan offenzívasorozatot indítottak, amely térdre kényszerítette a német haderőt. A győzelmet egy olyan jelentős mértékű és folyamatos technológiai és taktikai átalakulás hozta meg, amely talán példa nélkül áll a hadtörténelemben. Az emberi test helyét a technológia és az ipar vette át. A harcászat új korszaka született az erőszak véres tombolásából, és ezt az új korszakot világok választották el 1914 kétdimenziós csatatereitől. A nyugati frontra nem a hiábavalóság állóháborús hadszíntereként, hanem a történelem egy radikális fordulópontjaként kellene emlékeznünk.

A teljes cikk a BBC History magazin áprilisi számában olvasható.

The post Véres egyensúly uralta a harcteret first appeared on 24.hu.

Vélemény, hozzászólás?


Your ads here. Click here

Your ads here .. click here!

MÉDIAAJÁNLAT - BANNERHIRDETÉS