pén. júl 23rd, 2021

Kaotikus díjátadóval zárult a 74. cannes-i filmfesztivál, ahol az érthetetlen okból tolmácsgép nélkül ülő zsűrielnök, Spike Lee nem értette meg rögtön a franciául elhangzó feladatát, és a győzteseket listázó kis cetlijével bénázva a gála legelején elspoilerezte, hogy a Titane című film kapja az Arany Pálmát. Mindenki igyekezett úgy tenni, mintha ezt nem hallották volna, és ment tovább a gála, de utána is döcögősen zajlott az este, a nyelvi akadályokat nem teljesen sikerült áthidalni.

Amikor bő egy órával később a Titane rendezője, Julia Ducournau végre kimehetett a színpadra átvenni az Arany Pálmát, külön megköszönte Spike-nak a hihetetlen estét, ami „tökéletlenségében volt tökéletes”, és megköszönte a zsűrinek azt is, hogy „beengedték a szörnyeket”. Ez magyarázatra szorul, de Lee-vel ellentétben én nem fogok spoilerezni, és nem írom le, miről szól a brutálisan élvezetes film, ami az én egyik kedvencem is volt a fesztiválon (spoilermentes méltatás a cikk végén).

Valery Hache / AFP Julia Ducournau és Spike Lee

Nem csodálkozom, hogy ilyen erős felhozatal mellett a zsűri nem mindig tudott dönteni: a zsűri nagydíjából és a zsűri díjából is kettőt-kettőt ítéltek meg. Előbbit Asghar Farhadi A Hero című drámája és Juho Kuosmanen Compartment No. 6 című alkotása kapta megosztva – mindkettőről lásd a rövid leírást lejjebb. Utóbbi díjon Apichatpong Weerasethakul Memoriája (lásd lejjebb) és az izraeli Nadav Lapid Ahed’s Knee-je osztozott. Utóbbi egy rendezőről szól, aki egy vidéki városba érkezik egyik filmje vetítésére, ahol egy esemény a hazája elleni kirohanásra készteti. Nem érdektelen a film, de egy ponton túl fárasztóan didaktikussá válik.

A legjobb rendező Leos Carax lett az Annette című filmmel (itt írtunk róla) . Carax helyett a musical zenéjét szerző Sparks testvérek vették át a díjat.

A díjazottak teljes listája itt található. 

Annak, hogy tavaly a koronavírus-járvány miatt nem tudták megrendezni a cannes-i filmfesztivált, egy pozitív hozadéka mindenképpen lett: kétévnyi alkotásból tudtak válogatni a szervezők, így emberemlékezet óta nem volt olyan erős a fesztivál filmfelhozatala, mint idén. Paul Verhoeven leszbikus apácashow-ját (amit kollégám szeretett) és Bruno Dumont France című didaktikus társadalmi szatíráját leszámítva nem is láttam a fesztiválon rossz filmet ebben az évben.

Ezért muszáj volt legalább tíz filmet kiemelni a különböző okokból legemlékezetesebbek közül, a lista könnyen lehetne akár húszas is. Hogy ne duplázzunk, azokat most szándékosan kihagytam, amikről korábbi tudósításainkban már írtunk.

Legálomszerűbb

Kirill Szerebrennyikov legutóbb a 2018-as Nyár című, szellemes és szerethető filmjével szerepelt Cannes-ban, most a Petrov’s Flúval tért vissza, ami hasonlóan sodró lendületű és meseszerű, de már szinte szabad asszociációsan hömpölygő. A film tulajdonképpen végig egy influenzás képregényrajzoló lázálma, egy hallucinációkat, képzelgéseket és emlékeket összemixelő őrült, izzadt utazás a lerobbant Oroszországban rengeteg vodkával, bosszúálló szuperhőssé átvedlő könyvtárossal, a több alakban felbukkanó Hótündérrel, egy felcicomázott halottaskocsiban ide-oda utaztatott hullával és sok más furcsasággal. A fesztiválon kiderült, hogy nyugodtan bele is lehet aludni akár, és hozzáálmodni még néhány pluszjelenetet.

Cannes Film Festival

Legfrusztrálóbb

Az iráni Asghar Farhadi, aki Oscar-díjat nyert a remekbe szabott Nader és Siminnel, legutóbb pedig teljesen mellélőtt a Penélope Cruz-os Mindenki tudjával, most visszatért Iránhoz és a gyökereihez: egy morális dilemmákkal átszőtt erős emberi drámát rendezett A Hero címmel. A kiindulópont, hogy az adósok börtönében ülő főhős (Amir Jadidi) egy megkérdőjelezhető húzással kiszabadulhatna, de utolsó pillanatban az erkölcsileg helyes utat választja, ami gyanakvást vált ki a környezetéből, és ahogyan próbálja tisztázni a helyzetet, rossz döntéseket is hoz és egyre jobban belegabalyodik a félreértések és ütköző érdekek hálójába. A főhős vesszőfutása abszolút átélhető, de ahogy halad előre a cselekmény, önsorsrontása és balszerencséje egyre idegesítőbb, az újabb és újabb negatív fordulatok leszívják a néző energiáját, ezért egy ponton túl nagy feladat elé állít minket az amúgy mesteri film.

Cannes Film Festival

Legérzékibb

A thaiföldi Apichatpong Weerasethakul filmjei (Tropical Malady, Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire) sosem könnyen megfejthetők, és Memoria című új alkotását biztosan meg fogom nézni még egyszer, hogy tisztuljon a kép, de a rendező első angolul és spanyolul beszélő filmje akkor is lenyűgöző, ha nem mindent értünk meg belőle rögtön. Kolumbiában vagyunk Tilda Swinton figurájával, aki egy nap különös-rémisztő robajra ébred, és addig nem nyugszik, amíg utána nem jár, hogy mi a titokzatos zaj forrása. Először egy hangmérnök segítségével próbálja rekonstruálni a hangot, amit újra és újra hall, majd a dzsungelbe utazva egy egészen különös férfi segítségével próbálja megérteni, hogy mi történik vele. A hosszú, statikus beállításokat használó film a nézőt teljesen elárasztó képi és hangi orgiát kreál, amiben elképesztően élvezetes elveszni.

Cannes Film Festival

Legtehenesebb

Andrea Arnold (Akvárium, American Honey) némiképp meglepő módon egy tehenekről szóló dokumentumfilmmel érkezett idén a fesztiválra. A Cow-ban szinte végig egy angol farmon tartott tehén életét („hétköznapjait” – ahogy a hivatalos összefoglaló írja) követjük egyik borjának születésétől kezdve a haláláig. Aki kicsit is tájékozott az ipari állattartással kapcsolatban, annak a tények szintjén nem sok újat fog mondani a film, de a nézők többsége ilyen közel valószínűleg még sosem került tehénhez. Szó szerint: még az operatőr testi épségéért is aggódtam, amikor a hatalmas állat neki-nekiment a kamerának. Ez a közelség néha szinte már fizikailag kellemetlen (többet megtudtam a tehenek nemiszervéről, mint akartam), sokszor pedig megrendítő. Bár a rendező él antropomorfizáló gesztusokkal, pl. a „romantikus éjszakáján” egy ponton diszkréten magára hagyja főhősét, nem érezzük úgy, hogy manipulálni akar bennünket, miközben a tanulság azért mégiscsak leginkább az, hogy a tehenek is emberek.

Cannes Film Festival

Legfelvillanyozóbb jelenet

Egyik kedvencem volt a fesztiválon a francia elsőfilmes Vincent Cardona ’80-as évek első felében játszódó Les Magnétiques / Magnetic Beats című szívmelengető debütálása. A nyomi bretagne-i közegben kalózrádiózó főhőst, Jerome-ot (Timotée Robart) minden vicces és elkeseredett trükkje ellenére besorozzák és Nyugat-Berlinbe viszik katonának, ahol megismerkedik az igazi rádiózás világával. A probléma csak az, hogy a lány, akiért odavan, Bretagne-ban maradt, ráadásul a gátlásos Jerome bátyjával jár, de sebaj, ezért találták ki a zenét: a film csúcsjelentében a fiú a rádióstúdióban kazettákat pörgetve, mikrofonokat hangszórók felett lóbálva, egzaltált szerelmes mámorban rögtönöz döbbenetes zenei performanszot reménybeli kedvesének. Vigyorogsz és eldobod az agyadat.

Cannes Film Festival

Legbanálisabb

A banalitás itt zsenialitást takar: a román Radu Muntean képes volt lebilincselő filmet készíteni lényegében pusztán annyi sztorival, hogy a román vidéken sárba ragad egy terepjáró a benne ülő három városi fiatallal, akik egy nehéz éjszakát töltenek az erdőben. Az Întregalde nem horror, nem tragédia, hanem a román új hullám hagyományait követő hétköznapi dráma, amiben a nagy semmiből bontakozik ki a pontos társadalomrajz, mintha dokumentumfilmet néznénk. A román film még mindig a csúcson.

Cannes Film Festival

Legfilmesebb film

Aki szereti a filmkészítésről szóló filmeket és csodálja Ingmar Bergmant, annak biztosan be fog jönni Mia Hansen-Løve önéletrajzi ihletésű Bergman Islandje. Tim Roth és Vicky Krieps egy filmes párt alakít, akik Bergman több filmjének helyszínére és lakhelyére, Fårö szigetére érkeznek, hogy forgatókönyveiken dolgozzanak. Ahogyan Krieps figurája elkezdi mesélni önéletrajzi ihletésű filmtervét a párjának, átlépünk a filmbeli filmbe, ahol Mia Wasikowska az alteregója, aki egy lezáratlan szerelemben (partnere a remek Anders Danielsen Lie) vergődik, amiről filmet is csinált. Egyik réteg nyílik a másikból, majd játékosan össze is keverednek, és a végén szinte már eldönthetetlen, a fikció melyik szintjén vagyunk éppen. Ezzel a szellemes megoldással a valóság és a fikció, a hétköznapi élet és a művészet, az alkotó és tárgya viszonyára vonatkozó alapkérdéseket feszegeti a film elgondolkodtatóan, de anélkül, hogy túlságosan komolyan venné magát.

Cannes Film Festival

Leglehetetlenebb páros

Az Olli Mäki legboldogabb napja rendezőjének, Juho Kousmannennek a Compartment No. 6. című új filmjében egy Laura nevű finn lány (Seidi Haarla) Moszkvából a 2000 km-re északon fekvő Murmanszkba zötyörög egy lerobbant vonaton, hogy ott megnézze a petroglifákat (ősi sziklarajzok). Mivel kedvese utolsó pillanatban lemondta az utat, Laura egyedül utazik és pechjére egy kolbásztól és vodkától bűzlő, bunkó orosszal (Ljoha szerepében a frenetikusan jó Jurij Boriszov) kerül egy hálókabinba. A nyugatias, értelmiségi Laura és az italos bumburnyák Ljoha evidens és kölcsönös ellenszenve a hosszú út során úgy fordul át egy egészen különleges kapcsolatba, hogy minden pillanatát elhisszük.

Cannes Film Festival

Legmegríkatóbb

Az érzelmesség és a hatásvadászat közt keskeny tud lenni a határvonal, és Emmanuelle Bercot De son vivant (Peaceful) című drámája pont ezen a határon egyensúlyozik. Nem spoiler a teljes történetet egy mondatban leírni, hiszen az elejétől egyértelmű, hogy hova tartunk: egy negyven körüli, hasnyálmirigyrákos férfi (Benoit Magimel) életének utolsó szakaszát, haldoklását követjük végig édesanyja (Catherine Deneuve), elhivatott orvosa (Gabriel Sara) és odaadó ápolónője (Cécile de France) társaságában. Kiváló alakítások működtetik a fájdalmas emberi drámát, amin nagyot lehet bőgni. Még pont nem túl sok.

Cannes Film Festival

Legbevállalósabb

Nehéz spoilerek nélkül méltatni Julia Ducournau-nak, a Nyers című kannibálfilm rendezőjének új munkáját, a Titane-t de a sztori leírását mellőzve inkább csak annyit írnék róla, hogy elképesztően erős, zsigeri élmény a film a gyomrosokat osztogató kép- és hanghatásaival, látványos erőszakkal, fantasztikumba és groteszkbe hajló szexjelenetekkel, a filmtörténet egyik legbizarrabb szülésével és egy döbbenetesen erős főhősnővel (Agathe Rousselle), akinek végig veszettül drukkolunk annak ellenére, hogy pozitív figurának nehezen nevezhető.

 

Cannes Film Festival

The post A legdögösebb film nyert Cannes-ban first appeared on 24.hu.

Vélemény, hozzászólás?


Your ads here. Click here


MÉDIAAJÁNLAT - BANNERHIRDETÉS